Gyerekkorom meghatározó úti élményét jelentette Németország. Türingiában meghökkenve fedeztem fel, hogy a Grimm mesekönyvemből ismerős gerendavázas házak nem a grafikus fantáziájának szülöttei (nekem is a Rónay György féle kiadás volt meg, Róna Emy rajzaival), hanem valóban léteznek. Sőt, a mai napig laknak bennük. Ez lehet az oka annak, hogy Németországról a mai napig kissé idealizált, meseszerű kép él a fejemben, hiába jártam ott azóta számtalanszor. Ennél sokkal reálisabban ábrázolják azok a szerzők, akik életvitelszerűen ott élnek. Az ő regényeikből olyan gazdag ország arca rajzolódik ki, ahol a jól szituált középosztály tagjai az Elbára néző, panorámaablakos házakban laknak, még akkor is BMW-t bérelnek, ha éppen kutyalopásra adják a fejüket, és ha megöregszenek, ötcsillagos idősotthonokba húzódnak vissza.

Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Ildikó von Kürthyvel Hamburgban találkoztam, pontosan húsz évvel ezelőtt. Ő akkoriban a Sternnél dolgozott, én pedig az Elle akkor indult magyar kiadásánál. Itt a feladataim közé tartozott a külföldi sajtó tanulmányozása, eközben akadtam rá a nevére. Egy magyar lány a Sternben! Nem lehetne interjút készíteni vele? Mivel akkor jelent meg magyarul az első regénye (a kissé félrevezető, Mikor hívsz már, te gazember? címmel), sikerült felvenni vele a kapcsolatot, így nem sokkal később ott ültem elegáns hamburgi lakása étkezőjében, és elkészült az interjú. Németül, mert magyarul nem beszélt, bár az ismerősei figyelmeztettek, hogy érteni nagyon sok mindent megért.
Azóta történt egy s más, vele is, velem is. Ildikó ma a szerencsésen talpon maradt klasszikus német női magazinban, a Brigittében vezeti a saját rovatát, mellette pedig már a tizenhatodik regényénél tart. Köztük a legújabb a magyarul most megjelent Itt az idő. Az eltelt húsz év a hősein is nyomot hagyott, a középpontban ezúttal csupa ötvenes áll, akik, mint egyikük megjegyzi, régen telefonhívásokra vártak, most leletekre. A főszereplő pedig nem egy szerelmespár, hanem két barátnő, akik húsz év kihagyás után újra találkoznak, és megpróbálják kideríteni, húsz éven át miért is nem tették. Sorra bukkannak fel régi életük szereplői, újra életre kel a múlt, és egészen új arcát mutatja az, amit addig igazságnak hittek. És megint csak kiderül, ha az emberek nem hallgatnánk, mint a csuka, hanem nyíltan kommunikálnának, rengeteg szenvedést megspórolhatnának.


Bár a szerző célja nyilván nem ez volt, valamikor a harmincadik oldal tájékán simán beleszerettem a főhős Judith férjébe, Joachimba. Nem azért, mert menő fogorvos és X5-ös BMW-t vesz a feleségének. Hanem mert szőke, kék szemű, hamisítatlan északnémet pasi, puszilkodás helyett kezet fog az anyjával, fidres-fodros romantika helyett a minimál dizájnt kedveli, egészségesen táplálkozik, és mindig megőrzi a hidegvérét. Emellett ügyesen leszereli kamasz fiai manipulációs kísérleteit, az életközepi válságát szerető helyett egy holland vitorlás beszerzésével kezeli, és ha véletlenül rossz gombot nyom meg a laptopján, akkor úgy írja alá a feleségének szóló emailt, hogy „Kérem, foglaljon időpontot kontrollra”. Joachimhoz akár holnap férjhez mennék, de sajnos nem hisz a válásban. Vagyis nem sajnos, újabb jó pont.


Palotás Petra: Vénasszonyok nyara

Petrával egy darabig ugyanaz a kiadó gondozta a könyveinket, akkor az összes regényét végigolvastam, és mert tudtam, hogy Észak-Németországban él a férjével és a kislányukkal, olykor eltűnődtem, miért nem viszi soha oda a hőseit. Engem ugyanis lenyűgözött a környék, az Északi-tenger is, a Keleti-tenger is, bár tagadhatatlanul csak nyáron jártam ott, a téli hideget, esőt és sötétet soha nem kellett elviselnem. Aztán Petra mintha kitalálta volna a gondolatomat, mert a Vénasszonyok nyarának egyik fő helyszíne Rügen szigete, szemben a Balti-tenger partján álló, téglagótikával teli egykori Hansa-várossal, Stralsunddal. Ezen a gyönyörű és népszerű nyaralóhelyen áll az az elegáns idősek otthona, ahol újra találkozik két ember, akik valaha nagyon szerették egymást: a német Esther és a magyar Zoltán. Csakhogy a férfit cserben hagyta a memóriája, ezért nemcsak az elmúlt hatvan évre nem emlékszik, hanem már arra a régi balatoni nyárra sem, amelyik annak idején összehozta kettőjüket.

A regény nagyon rokonszenvesen és hitelesen mutatja be azt a pszichológiai folyamatot, amelyik ismerős mindannyiunknak, ha túljutottunk a negyvenen (ötvenen, stb.): hogy a tükörben látható, lassan megváltozó arcot nem tudjuk összekapcsolni a bennünk élő fiatal nővel vagy férfival. A testünk öregszik, de a lelkünk nem – szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, nézőpont kérdése. Hőseink szempontjából szerencsére, mert az Esther lelkében szunnyadó fiatal, szerelmes lány ébred fel újra, és kezd nyomozni a múlt titkai után, hogy végül olyasmit is felfedezzen, amit senki nem sejtett. A történet felváltva visz el minket a német tengerhez és a Balaton partjára, két egyformán szép helyszínre, ahol így nyaranta a valóságban is szívesen időznénk.