A herceg és a lányka, A porcelánlány és még számos nagy sikerű könyv szerzője élete egy meghatározó pillanatában merített erőt Szerb Antal műveiből.
Szerb Antal megmentette az életemet. Igen, az Utas és holdvilággal is, elmentem miatta Umbriába, megnéztem a sienai dómot, kóboroltam a velencei sikátorokban. De igazándiból az egyik novellájával mentett meg, amelynek a címe Szerelem a palackban, a főszereplője pedig a kerekasztal hős lovagja, Lancelot. A lovag, mint ez köztudomású, szerelmes hűbérura feleségébe, Guinevere királynéba, és mivel a hölgy a dolgok természetéből adódóan nem viszonozhatja az érzelmeit, szörnyen szenved. Annyira, hogy amikor Klingsor varázslónál vendégeskedik, annak megesik rajta a szíve, éjszaka a csodaharapófogójával nyakon csípi az alvó lovag vérében keringő Szerelmet, beteszi egy üvegbe, ráírja, hogy Amor, amoris, masc., és felteszi a polcra, a többi, szellemet tartalmazó üveg mellé.
Hogy Lancelot erre mit lép, azt most hagyjuk, a lényeg, hogy egy különösen fájdalmas szakítás utáni bánkódásom közben hirtelen eszembe villant:
de hát Szerb Antal szerint, aki nyilván nagyon sokat tudott a témáról, a szerelmet palackba lehet zárni!
Felírtam egy cédulára a gyötrelmeimért felelős fiatalember nevét, belegyömöszöltem egy kis üvegbe, bedugaszoltam, majd kisétáltam vele a Margit híd közepére, ott bedobtam a vízbe, és figyeltem, ahogy elúszik a Fekete-tenger felé. Ettől a jelképes akciótól megnyugodtam, hazamentem, elővettem az Utas és holdvilágot, és elolvastam az utolsó mondatot: „és ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” És történt is.
