Emlékszem, milyen vágyakozás vett erőt rajtam, amikor először olvastam A Pendragon legenda főszereplőjének bemutatkozását: „Választott hazám sok éve Anglia. Szeretem az angol táj úriságát.” Hiába jártam ugyanis nyolcéves korom óta angol tagozatra, hosszú éveken át egyetlen élő brittel nem találkoztam (szerencsére halottal sem). Akkoriban teljesen esélytelennek látszott, hogy valaha a saját szememmel láthassam mindazt, amiről az órákon tanultunk. Azután fordult a történelem kereke, és személyesen is meggyőződhettem róla, az angol táj valóban olyan, amilyennek a regények ábrázolják. Olyan is.
Bill Bryson: Szédült angolok, kerge marhák – Újabb jegyzetek egy kis szigetről
Velem ellentétben a szerző Szerb Antal hősével együtt elmondhatja magáról, hogy neki is sok éve Anglia a választott hazája. Egészen pontosan azóta, amióta a Brit-szigeteken túrázó, bohó amerikai fiatalemberként beállt segédápolónak egy pszichiátriai kórházba, első nap megismerkedett egy helybeli nővérkével, majd hamarosan feleségül vette, és azóta is boldogan élnek.
Bryson mindenről rendkívül szórakoztatóan tud írni, nála mókás sztori kerekedik egy olyan hétköznapi eseményből is, hogy megérkezik hozzá a villanyóra-leolvasó, és keresi rajta a nem létező férfimosdót.
Ismeretterjesztő könyvei közül nálunk talán a Majdnem minden rövid története a legismertebb, két kedvenc témája azonban az angol nyelv és az utazás. Így született meg a Jegyzetek egy kis szigetről című útinaplója, hogy húsz évvel később újra felkerekedjen és keresztülvágjon Nagy-Britannián, délkeleti sarkától, a Bognor Regis nevű fürdővárostól legészaknyugatibb csücskéig, a Cape Wrath nevű skót helyig.
Hiába él ott már régóta, Bryson őszinte álmélkodással bámul rá arra a csodára, amit a történelmi Nagy-Britannia jelent. Ahol minden kis faluban áll egy 12. századi normann templom vagy egy Tudor-korabeli udvarház, a városkák vöröstéglás, méltóságteljes házaiban nagyszerű tudósok dolgoztak, a tengerparton neves írók pihenték ki az alkotás fáradalmait, és a temetőben rég elfeledett hírességek nyugszanak.
Útmutatása nyomán mi is felfedezhetjük a kőkorszak ma is szilárdan álló megalitjait és az ipari forradalom vasba öntött emlékeit, furcsa kis múzeumokat, új életre kelt parkokat, és megtudhatjuk, kiről szól a nyelvtörő, amit mindannyian megtanulunk angolórán: She sells seashells on the seashore – a paleontológus Mary Anningról. Bryson autózik, vonatozik, hajózik és gyalogol, megállás nélkül kávézik, és közben olyan megragadóan mesél, hogy a legszívesebben máris fognám az útlevelem, és felülnék egy Londonba tartó repülőre.
A gyönyörű külsejű kötet az év egyik legjobban várt könyve volt, és ahogy a kritikákat nézem, kapott hideget-meleget, maximális és minimális értékelést egyaránt. Ez utóbbiak főként azt vetik a szerző szemére, hogy a történetben rejlő számos lehetőség mellett, ahogyan egykori szerkesztőm fogalmazott, el lett sétálva.
Hiányolják például, miért nem bontotta ki jobban az alapötletet, ami egyébként tényleg izgalmas, és akkor jutott Collins eszébe, amikor egy segélyszervezet önkénteseként lelki támogatást igyekezett nyújtani a hozzá fordulóknak: mi lenne, ha örökre meg tudnánk szabadulni a fájdalmas emlékeinktől? Ha belezárhatnánk őket egy könyvbe, és soha többé nem kellene szenvednünk tőlük, hacsak tudatosan újra ki nem nyitjuk a könyvet? Mondjuk az agyunk olykor a valóságban is hasonlóképpen működik, az igazán traumatikus élményeket önvédelemből egyszerűen olyan mélyre temeti, hogy csak foszlányok bukkannak belőle felszínre.
Ugyanígy tapogatóznak törölt emlékeik cserepei között a regény szereplői, köztük a főhős Emmett, aki „kötőként” emlékleszívással és könyvbe zárással foglalkozik ebben a félig mesebeli, félig a viktoriánus Angliát idéző világban. Sok olvasó panaszkodott rá, Collins miért nem fektetett nagyobb hangsúlyt ennek a technikának a részletezésére, miért vitte el a sztorit romantikus irányba.
Az ilyen kritikákkal szerzőként nehéz mit kezdeni, mert egyetlen helyes válasz van rá: azért, mert ez az én regényem! Ha te másképp csinálnád, akkor tessék, ülj le, és írd meg a sajátodat! A fanyalgókkal ellentétben engem megnyert a mű, valószínűleg azért, mert én egy regényt elsősorban a hangulatáért veszek kézbe, és ez a varázslatos, feszültséggel és titkokkal teli világ azonnal magával ragadott. A szerelmesek nem pont olyanok, mint akikről általában olvasni szoktam, de a kapcsolatuk szenvedélye és őszintesége lefegyverző. És különösen aktuális olyankor, amikor sokan még mindig azt hiszik, pusztán jó szándék, elhatározás és nevelés kérdése, kit szeretünk.
