Ha az embernek kicsi gyerekei vannak, a meseolvasásnál visszatérő jelenség, hogy a gyerekek számon kérik, ha valaki nincs lerajzolva, akiről szó esik. Ilyenkor mindig ki kell találni valami mentséget a lerajzolatlanul maradt szereplőnek, hogy talán épp kiszaladt pisilni, vagy ott van a fikusz mögött, csak nem látszik. Dániel András kuflikönyveiben többek között az a csodálatos, hogy minden le van bennük rajzolva, sőt, még annál is több.
Majd minden oldalon feltűnik egy-egy bónusz fantázialényke, vagy a rét fölött elszálló szószátyár repülő, akik meglepetten vagy épp sértetten kommentálják az eseményeket. Külön öröm, amikor egy korábbi meséből ismert figura bukkan fel mellékesen egy rajzon: nézd! ott a mohamanyi! – mutatják boldogan a gyerekek a beszélő fatuskó odvából kikandikáló szereplőt, aki az adott történetben csak cameózik.
A legújabb kuflikönyvben, a Tengerre, kuflik!-ban sincs ez másként, ha az egyik kufli neadjisten épp lemarad egy képről, egy felhőre akasztott kis táblácskáról akkor is leolvashatjuk, hogy „itt most nem látszik Zödön, de ő is meglepett arcot vág.” Lefegyverző, hogy a szerző mennyire tekintettel van a betűket még nem ismerő, a rajzokat viszont annál alaposabban tanulmányozó legkisebb korosztályra. Szuperül működik a szöveg és a rajz közti ide-oda utalgatás a kuflikönyvekben (nagy előny, ha egy meseíró egyszersmind képzett grafikus is, és saját maga illusztrálja a műveit), „könnyű kitalálni, melyik kufli hol lakik” olvassuk a szövegben, és a gyerekek minden további felszólítás nélkül máris elkezdik lelkesen megfejteni, hogy melyik üreg melyik kuflihoz tartozik vajon.
De a szülők is igazán hálásak lehetnek Dániel Andrásnak, mert kuflit rajzolni pofonegyszerű, még a legbotkezűbb szülő is néhány vonással felismerhetően le tud rajzolni egy Pofánkát vagy egy Fityircet, ha a csemetéjének éppen az a kívánsága (márpedig az szokott lenni).
A kuflik: Zödön, Pofánka, Fityirc, Titusz, Hilda, Valér és Bélabá jellemüket tekintve is csupa ismerős tulajdonsággal, gyarlósággal felruházott figurák, akikkel könnyű azonosulni. Szimpatikus vonásuk például, hogy lusták, kedvenc sportjuk a hasonheverő verseny, amit csak akkor hagynak abba, ha feltétlenül muszáj, például ha megéheznek. Szerencséjükre rengetegféle ehető dolog is terem a kuflikupac környékén, úgyhogy bármikor elmehetnek vadmarcipánt szedni, vagy gombászni, csak arra kell vigyázniuk, nehogy egy varázsgomba kalapjába harapjanak, mert attól mókus alakú léggömbbé változik az ember.
Bámulatosan gazdag a flóra és fauna a kuflik lakóhelyén, az ember nem is gondolná, hogy mennyi minden van egy elhagyatott réten. Itt honos többek közt a hatlábú lókutya, a vicsormókus, a recskeszú (másnéven pohos résbogár), a kéktollú nyihánc, az éjszakai lámpáskukac, a szőrteknőc, a kétfejű lepkehal, a macskalégy, a tokáskánya, a lábascsiga és a pikkelyes mászóca, hogy csak néhány példát említsek. Az elhagyatott rét növényvilága nemkevésbé változatos, már az első meséből kiderül, hogy körben a réten dúsan nő a vadzab, a vadsóska, a vadspenót, a vadmarcipán, a vadkavics, a vadradír, meg más hasonló növények, amik közül egyre többet ismerhetünk meg a sorozat egyre gyarapodó részeiből a tyúknyákfűtől a zúzmarás rozmárfáig. (Legszívesebben az összeset felsorolnám, annyira jók, de a karakterszám végessége miatt csak a kedvencemet emelem ki még itt zárójelben: az útszéli rongyikát.)
Egyszer, amikor a házigalamb és vadgalamb megkülönbeztetése kapcsán a vadon élő állatok kerültek szóba, és a gyerekeim elkezdték számbavenni, milyen vadállatokat ismernek: oroszlán, tigris, vaddisznó – igen, és vadsóska, vadzab, vadradír, vadmarcipán! – tette hozzá a legkisebb, kétéves kisfiam, aki egyelőre főleg a Kuflikból szerzi az állat- és növénytani ismereteit.
És ez a legnagyobb fegyvertény, amiért háromgyerekes apukaként leginkább hálás vagyok Dániel Andrásnak, hogy a kuflik minden korosztályt levesznek a lábukról. Megoldódik az az örök meseolvasási probléma, hogy külön mesét kell olvasni a legnagyobbnak (ami a legkisebbet nem köti le, és folyton belekotyog, hogy de ő hol van? miért nincs lerajzolva?), külön mesét kell olvasni a kicsinek (amit a nagy látványosan un), és külön egyet a középsőnek (amibe a kicsi belekotyog, és amit a nagy látványosan un). A kuflikönyvekért ugyanannyira lelkesedik a kétéves, az ötéves és a nyolcéves olvasó. A kétéves számára a fent méltatott interaktív, fogalkoztatófüzet-jelleg mellett megunhatatlanul vicces például, hogy a kattogógyík levedlett bőre azt mondja: „rek-tek-tek-tek-tek-tekk!”; az ötévest az olyan mesés világmagyarázatok hozzák lázba, mint a kacatok titkos vándorlása; az abszurd poénokra fogékony nyolcéves pedig nevetgélve idézgeti a Kuflik a hóban elejét: „Szép napsütéses nyáreleji délelelőtt volt, a kup… illetve nem, elnézést, borús, téli reggel volt.” Mindhármuk egybehangzó véleménye, hogy „Dániel András nagyon vicces!”
És nem utolsósorban a meseolvasó felnőtt is kiválóan szórakozik (az olyan csodálatos dalcímeken például, hogy „Pocok lépett a lábamra”), aki nem minden mesét olvas el szívesen tízszer, húszszor, százszor a gyerekeinek, márpedig a gyerekek, ha rákattannak valamire, akkor sokszor heteken vagy akár hónapokon át minden este ugyanazt a mesét akarják hallani, akár egymás után többször is, és mese legyen a talpán, amit ennyi újraolvasás után sem un meg a szülő. Hát, Dániel András kuflikönyvei kiállják ezt a próbát, és ez olyasmi, ami csak az igazi klasszikusokra jellemző.
