Több mint nyolcvan évvel a holokauszt borzalmai után felmerül a kérdés, hogy mi az, amit még nem tártak fel a témából. Van-e olyan szörnyűség, amelyről még könyvet lehet írni? A Csoda című könyv szerzői azonban egy szinte hihetetlen és felemelő történetet ragadtak ki a feledés homályából és osztottak meg az olvasókkal. Ebben a kötetben ugyanis ötvenegy olyan magyar fiúval ismerkedhetünk meg, akik egyenesen a gázkamrából menekültek meg.
Ritka, hogy valaki kötéllel a nyakán sétáljon el a kivégzés helyszínéről, arról pedig nem tudunk, hogy az auschwitzi haláltáborból úgy szabadult volna meg bárki, hogy már a gázkamra ajtaját is rácsukták. Kivéve a könyvben szereplő ötvenegy magyar fiú esetét.
1944. október 10-én ugyanis nyolcszáz fiút tereltek a gázkamrába megsemmisítés céljából. Egy utolsó utáni pillanatban érkező parancs azonban megmentett közülük ötvenegyet.
A Csoda az ő történetüket és életüket meséli el.
A könyvet egy szokatlan szerzőpáros jegyzi, akik nem is rejtik véka alá különböző hátterüket. Michael Calvin újságíró több díjnyertes bestseller-kötet szerzője, aki egész életét az igazság és az erőteljes történetek feltárásra áldozta, Naftali Schiff rabbi pedig nemcsak a zsidó kultúrát, de a holokauszt elveszett történeteit is igyekszik feltárni, összegyűjteni és megismertetni a világgal. Monumentális munka, mi több, megveszekedett versenyfutás az idővel, hiszen „a holokauszt hangjai fokozatosan halkulnak”.
Egy zsidó és egy nem zsidó harca a feledéssel és a történelem salakjával, amelyet az idő a beszámolókra hordott. A beszámolókra, amelyek minden kegyetlenség és veszteség ellenére a reményről és az élni akarásról szólnak.
A könyv bemutatja azt a vérfagyasztó pontosságot, amellyel a haláltábor dolgozói már azok érkezésekor halálra ítéltek embereket, az elpusztítottakkal együtt sírba szálló tudásról és értékektől, illetve arról, hogy milyen hátborzongató kíméletlenséggel időzítették a nácik a nagyobb kivégzéseket pont a zsidó ünnepnapokra.
De olvashatunk az egymásra figyelésről, arról a borzalmak között megnyilvánuló huncutságról, amelyre csak a tizenéves fiúk képesek, körtáncról és éneklésről a gázkamrában, és olyan tinédzserekről is, akik nemcsak a halállal, de a Halál angyalával, Josef Mengelével is szemtelenül dacoltak.
A kivégzés tervezett napja Szimchat Tórá ünnepére esett, amely a zsidó nép egyik legszentebb és legörömtelibb ünnepe. Ilyenkor a közösség énekelve és táncolva járja körbe a zsinagógát a Tóra-tekercsekkel. A menetben mindenki, még a gyermekek is részt vehetnek, és ilyenkor nemcsak a hagyományokat, a folytonosságot ünneplik, hanem Isten csodálatos ajándékát, a Tórát is.
És pont ebben áll a történet ereje, ahogy azt Naftali Schiff az utószóban pontosan, mégis meghatóan megfogalmazza. A háború utolsó hónapjaiban a nácik több mint 400 ezer magyarországi zsidót semmisítettek meg, törekvéseik a nép és a zsidó hagyományok eltörlésére mégis sikertelenek voltak – a fiúk története ékes példája ennek.
A túlélők között akadtak, akik teljesen elveszítették a hitüket, és olyanok is, akik évenként rendezett hálavacsorával emlékeztek meg a szabadulásukról vagy különleges fogásokkal elhunyt szeretteikről. Mert van, amit nem lehet elpusztítani. Ez pedig a remény, ami „a sors legnagyobb adománya”.
Kapcsolódó cikkek:
