A Libri Talent Program idei győztesei között mutatkozott be Cserháti Lenke első regénye, a Cromwell harminc ezüstje. A június elején megjelenő kötet a 17. századi Angliába kalauzolja az olvasót, egy olyan korszakba, ahol a politikai intrikák, vallási konfliktusok, barátságok, árulások és összeesküvések mindennaposak voltak. A regény megjelenése apropóján a történet születéséről, a hatalom és hit kérdéseiről, morálisan szürke karakterekről, valamint a Libri Talent Programban szerzett tapasztalatairól beszélgettünk a szerzővel.
A Libri Talent Program idei győztesei között mutatkozott be Cserháti Lenke első regénye, a Cromwell harminc ezüstje. A június elején megjelenő kötet a 17. századi Angliába kalauzolja az olvasót, egy olyan korszakba, ahol a politikai intrikák, vallási konfliktusok, barátságok, árulások és összeesküvések mindennaposak voltak. A regény megjelenése apropóján a történet születéséről, hatalom és hit kérdéseiről, morálisan szürke karakterekről, valamint a Libri Talent Programban szerzett tapasztalatairól beszélgettünk a szerzővel.
Miért választja ezt a korszakot egy fiatal szerző? Nem evidens választás: nem romantasy, nem coming of age, hanem 17. századi politikai paranoia és hatalmi játszmák.
Egyrészt azért, mert mazochista vagyok (nevet). Másrészt szerintem minden szerző olyan történeteket ír, amilyeneket olvasni is szeretne. Én főleg történelmet, fantasyt és krimit olvasok, illetve ezek mindenféle keverékét. Történelmet tanultam az egyetemen, különösen a kora újkor és az angol történelem vonzott mindig is, ráadásul éltem is Angliában, így ebből a szempontból nekem viszonylag evidens választás volt ez a korszak.
Maga a történet teljesen váratlanul született, egy kreatív írásgyakorlaton húsz perc alatt kellett regénynyitást írni, majd később egy lezárást. Mire a végére értem, már tudtam, mi a történet, és szép lassan az is kirajzolódott, hogy időben és térben hová tartozik. Innen indult az egész.
Miközben történelmi regényről beszélünk, a könyv nagyon sok mai aktualitásra is rezonál: a polarizációra, a politikai törzsekre, a paranoiahangulatra. Mennyire volt fontos számodra, hogy a történetnek legyen mai olvasata is?
Szerintem nincs olyan történet, aminek ne lenne mai olvasata, hiszen olvasóként mindig a saját tapasztalatainkon keresztül értelmezünk mindent. Történelmi fikcióknál nem feltétlenül szükséges, hogy aktuális témákra reflektáljon – sőt, általában nem is szeretem, amikor ez túl direkt módon történik. A dolog iróniája, hogy pont ez a korszak és ez a konfliktus ma kifejezetten aktuálisnak hat. A regényt viszont még 2017-ben kezdtem írni, amikor egyáltalán nem foglalkoztam a közélettel, így ezekre a párhuzamokra teljesen vakon írtam rá. Amikor évekkel később újra elővettem és átírtam, már én is meglepődtem azon, mennyi hasonlóságot lehet felfedezni. Mire a könyv megjelent, a történet és a jelen valahogy utolérte egymást. Eredetileg ez egyáltalán nem volt szándékos, de végül örülök, hogy így alakult.
Camber karaktere testesíti meg a könyv egyik legfontosabb kérdését: túl lehet-e élni egy rothadó rendszerben anélkül, hogy az ember maga is a részévé váljon? Folyamatosan azt ismételgeti magának, hogy ő csak túlélni próbál. Szerinted van egy pont, ahol a túlélés már kollaborációvá válik?
Azon a szinten, ahol Camber mozog, már egyértelműen létezik ez a pont. Persze ennek vannak árnyalatai. Ő tipikusan a „ha én nem teszem, úgyis megteszi más” logikával nyugtatja a lelkiismeretét, és sokszor a „ha én nem lépek ellene, ő lép majd ellenem” gondolata, a félelem hajtja.
Ettől még nem gondolom, hogy ez felmenti a morális felelősség alól. Cambernek folyamatosan magyarázatokat kell gyártania önmaga számára ahhoz, hogy együtt tudjon élni a saját döntéseivel, és ez önmagában sokat elárul róla. Ugyanakkor érthetőnek tartom ezt a működést. Könnyű kívülről ítélkezni, de ki tudja, hogy az ő helyzetében mi hogyan viselkednénk.
Szinte nincs is klasszikusan „jó” karakter a regényben, mindenki kompromisszumokat köt, manipulál vagy elárul valakit. Miért érdekelnek ennyire az erkölcsileg szürke figurák?
Egy történelmi regénynél mindig jó kérdés, hogy a szereplőket a mai értékrend alapján ítéljük meg, vagy a saját koruk szerint. Ebben az időszakban maguk az emberek sem értettek egyet abban, hogy mi számít jónak vagy helyesnek. Vallási, társadalmi és filozófiai értelemben is óriási káosz uralkodott, nem véletlenül mondták, hogy „a világ a feje tetejére állt”.
Éppen ezért engem nem annyira az érdekel, hogy egy karakter jó-e vagy rossz, hanem az, hogy a saját mércéje szerint hogyan próbál helyesen cselekedni, és mi történik akkor, amikor ez a mérce meginog. Ebben a korszakban különösen izgalmas, hogy ugyanarra az Istenre hivatkozva az egyik oldal egy elnyomó rendszert szolgál ki, a másik pedig ugyanarra az Istenre hivatkozva próbálja igazolni egy zsarnok meggyilkolását. Ez már önmagában teljesen felforgatja az egyszerű erkölcsi kategóriákat.
Tetszik, hogy a karaktereket nem feltétlenül mostani perspektívánkból kell megítélni, mert nyilván azért az elmúlt pár száz évben igencsak elkényelmesedtünk az akkori emberek hétköznapjaihoz képest.
Igen, és szerintem ettől még nehezebb egyértelmű ítéleteket hozni. Jó esetben mindenki a saját mércéje szerint próbál jót tenni, csak éppen ezek a mércék nagyon különböznek egymástól. Engem pedig éppen azok a belső dilemmák érdekelnek, amikor egy szereplő már nem tudja biztosan, hogy helyesen cselekszik-e. És bevallom, szeretem az olyan karaktereket is, akiket időnként jól esik megrugdosni. Attól lesznek igazán emberiek, hogy a rossz tulajdonságaikat is magukkal cipelik.
A könyvben nagyon sok szó esik hitről, vallásról és ideológiáról, de közben végig ott van a kérdés, hogy az emberek valóban hisznek-e ezekben az eszmékben, vagy inkább csak igazolják velük a saját tetteiket. Szerinted?
Azt nem tudom megítélni, hogy az akkori emberek pontosan hogyan élték meg a hitüket, de szerintem egészen másképp, mint mi. Ma hajlamosak vagyunk szkeptikusan nézni erre, nehéz elképzelni, hogy a hit az élet szinte minden területét áthatotta. Az a kérdés, hogy az embernek a hite meddig tart, hol kezdődik az önigazolás, hogy az ember miként alakítja a saját istenképét – illetve ennek a témakörnek minden árnyalata – engem borzasztóan érdekel. Ehhez hozzátartozik, hogy egyrészt apukám evangélikus lelkész, ráadásul egyáltalán nem konvencionális gondolkodó, másrészt tizenkét évig a szegedi Karolina iskolába jártam, ami egy katolikus iskola – így már a kereszténységen belül is elég színesnek látom ezt a képet.
A regény vallási rétege az a része a történetnek, ahol kevésbé a történelmi hitelesség foglalkoztatott, inkább az engem személyesen érdeklő kérdések. A korabeli vallási konfliktusok természetesen fontosak voltak, de az, ahogyan a szereplők megélik a hitüket, jobban tükrözi azt, én milyen témákban szeretek vájkálni, mint a 17. századi valóságot. Sőt, néhány más történetemhez képest ez még egészen visszafogott formában jelent meg.
A cím rögtön erős bibliai asszociációt hoz: Júdás harminc ezüstpénzért árulja el Krisztust. A regényt pedig teljesen áthatja az árulás témája. Hogyan találtál rá végül a Cromwell harminc ezüstje címre?
Nagyon sokat szenvedtem a címadással. Egy ponton már a barátaimat is összetrombitáltam segítségnek, és hamar elkezdtek érkezni az olyan ötletek, mint a Cromwell fejvesztője, a Polgárháború, népirtás és más mókák a 17. századból vagy a Camber és a csillámpónik.
Végül anyukám dobta be a Cromwell harminc ezüstje címet, és én azonnal padlót fogtam. Ezt a történetet nagyon erősen inspirálta a Jézus Krisztus Szupersztár, különösen Júdás karaktere (szigorúan Murray Head előadásában), így amikor megláttam ezt a címet, rögtön azt éreztem, hogy igen, ennek Júdás-utalásnak kell lennie. Egy ponton felmerült, hogy a cím inkább Az árulók kapuja legyen, végül mégis visszatértünk a Cromwell harminc ezüstjéhez, aminek nagyon örültem. Szerintem jól összefoglalja a regény morális világát. A legjobb az egészben, hogy később kiderült: anyukám eredetileg nem is teljesen komolyan gondolta a javaslatot. Viszont mire meggondolta magát, már késő volt. Nyomdába került.
Milyen volt Kárpáti Gáborral dolgozni mentorként? Volt olyan visszajelzés vagy beszélgetés a közös munka során, ami különösen sokat változtatott a regényen vagy az íráshoz való viszonyodon?
A program alatt Gábor egyáltalán nem szólt bele az alkotói folyamatba, ami nekem nagyon fontos volt. Ha valaki a kreatív munkába próbál beleszólni, attól hajlamos vagyok leblokkolni. Inkább olyan kérdésekről beszélgettünk, mint a címadás, a borító vagy a kiadói szempontok. Később pedig ő lett a szerkesztőm is, így már a kész kéziraton dolgoztunk együtt, ami számomra nagyon kényelmes felállás volt.
A borító kapcsán pedig írtam egy kilencoldalas dokumentumot inspirációkkal, szimbólumokkal és vizuális referenciákkal. Mire megkaptam a terveket, rögtön azt éreztem, hogy a grafikus pontosan megértette, mit szeretnék. A hajók például visszatérő motívumai a regénynek, és ezek a borítón is megjelentek. Nagyon szeretem a végeredményt! Remélem, hogy megtalálja azokat az olvasókat, akiknek ez a történet szól.
Mit adott neked a Libri Talent program egy ilyen ambiciózus regény megírásában? Volt olyan pont, ahol különösen sokat számított a támogatás vagy a visszajelzés?
Őszintén szólva majdnem nem jelentkeztem a Libri Talent Programba. Volt bennem egy olyan előítélet, hogy az ilyen pályázatoknál általában már előre tudják, kit szeretnének támogatni. Végül az utolsó pillanatban mégis beadtam a pályázatot, és amikor kiválasztottak, egy ideig csak kapkodtam a fejem: mi történik itt?!
A programban voltak szakmai alkalmak és előadások, amelyek közül néhány különösen hasznosnak bizonyult. A marketinges képzés például sokat adott, mert ezen a területen ma sem érzem magam igazán otthonosan. A legnagyobb segítséget azonban maga az ösztöndíj jelentette, mert ennek köszönhetően el tudtam utazni Angliába, és felkereshettem a regény helyszíneit.
Erről mesélnél egy kicsit?
Ez volt számomra az egész program legfontosabb része. Londonban több helyszínt is bejártam, és voltak jelenetek, amelyeket ott tudtam igazán „megkoreografálni” fejben. Eljutottam például a Lincoln’s Innbe is, ahol még a könyvtárba is beengedtek egy rövid kutatásra, pedig turistákat általában nem fogadnak. Amikor elmondtam, hogy egy regényen dolgozom, mindenki azonnal segíteni akart, ami nagyon különleges élmény volt.
Elmentem Kentbe is, arra a partszakaszra, amely fontos szerepet kap a történetben. Egészen más érzés ott állni, ahol a jelenetek játszódnak. Ez az út rengeteget adott a regényhez, és valószínűleg nélküle nem ugyanaz a könyv született volna meg.
Hogyan tovább? Már körvonalazódik benned, hogy milyen történetek és világok felé szeretnél továbbmenni íróként?
Nagyon sok történetem van. Van, ami már kézirat, van, ami még írás alatt áll, és van, ami egyelőre csak vázlat. Jelenleg egy tengerészeti kalandregényen dolgozom, sorhajókkal, kalózokkal és női főszereplővel. Ezt most kifejezetten élvezem, de emellett több projekten is dolgozom egyszerre, úgyhogy ötletekből szerencsére nincs hiány. Hogy ezek közül mi jut majd el a kiadóig, azt még nem tudom, de a történetekből biztosan nem fogok kifogyni.
Kapcsolódó cikkek:
