Több mint egy évtizeddel az eredeti megjelenése után új fordításban és új kiadásban tér vissza Hanya Yanagihara kultikus regénye, az Egy kis élet, amely tegnaptól a Jelenkor Kiadó gondozásában kapható a könyvesboltokban. A generációk olvasóit mélyen megrázó történet négy barát évtizedeken átívelő kapcsolatán keresztül mesél szeretetről, traumáról, veszteségről és az emberi kitartás határairól. Mutatunk egy részletet abból a regényből, amely világszerte milliókat késztetett arra, hogy újragondolják, mit jelent valójában szeretni és kitartani valaki mellett.
Hanya Yanagihara: Egy kis élet (részlet)
Sosem gondoltam, hogy szülő lesz belőlem, és nem azért, mert nekem rossz szüleim lettek volna. Valójában csodálatos szüleim voltak: anyám kiskoromban halt meg mellrákban, és a következő öt évben csak ketten voltunk az apámmal. Orvos volt, aki abban reménykedett, hogy a pácienseivel együtt öregedhet meg.
A West Enden laktunk, a Nyolcvankettedik utcánál, és a házunk földszintjén rendelt, ahová iskola után betértem hozzá. Minden betege ismert, és büszke voltam rá, hogy az orvos fia vagyok, hogy mindenkinek köszönök, hogy látom a babákat, akiket ő segített világra, olyan gyerekekké cseperedni, akik felnéznek rám, mert a szüleik megmondták nekik, hogy dr. Stein fia vagyok, hogy jó középiskolába járok, az egyik legjobba a városban, és ha elég jól tanulnak, talán ők is járhatnak majd oda. Apám „drágámnak” szólított, és amikor az iskola utáni látogatásomon megpillantott, tenyerét a tarkómra helyezte, még akkor is, amikor már magasabb voltam nála, és oldalról puszit nyomott a fejemre.
– Drágám – kérdezte –, milyen volt az iskola?
Nyolcéves koromban elvette az asszisztensnőjét, Adele-t. Gyerekkoromban nem akadt egy pillanat sem, amikor ne lett volna a közelemben Adele: ő vitt el új ruhát vásárolni, amikor szükségem volt rá, ő jött el hozzánk hálaadáskor, ő csomagolta be a születésnapi ajándékaimat. Nem túlzás azt mondani, hogy Adele az anyát jelentette; nekem Adele volt az anya.
Idősebb volt, idősebb az apámnál, olyasféle nő, akit a férfiak kedvelnek, és akinek szeretnek a közelében lenni, de sose jutna eszükbe elvenni, ami kedves megfogalmazása annak, hogy nem csinos. De kinek van szüksége arra, hogy egy anya csinos legyen? Egyszer megkérdeztem, hogy szeretne-e saját gyereket, mire ő azt felelte, hogy én vagyok a gyereke, elképzelni se tud jobbat, és ez mindent elmond arról, amit apámról meg Adele-ről tudni kell, hogy mit éreztem irántuk, hogy miképp bántak velem, és én soha még csak meg sem kérdőjeleztem ezt az állítását a harmincas éveimig, amikor az akkori feleségemmel azon veszekedtünk, hogy kell-e nekünk még egy gyerek, aki pótolja Jacobot.
Ő egyke volt, és én is, apám szintén: egykék családja. De Adele szülei éltek – apáméi nem –, és hétvégenként kimentünk hozzájuk Brooklynba – azt a környéket mára már elfoglalta Park Slope. Csaknem öt évtizede éltek Amerikában, és még mindig alig tudtak angolul: az apa félénken, az anya kifejezően beszélt. Zömökek voltak, mint a lányuk, és kedvesek, mint a lányuk – Adele oroszul beszélt velük, és apja, akit azonnal nagypapának szólítottam, kinyitotta húsos öklét, és megmutatta, mi lapul benne: egy fából készült madársíp vagy egy csomag élénkrózsaszín rágógumi. Még felnőttkoromban is, amikor jogi egyetemre jártam, mindig adott nekem valamit, bár akkor már nem volt meg a kis boltja, ami azt jelentette, hogy nyilván vásárolta valahol. De hol? Mindig úgy képzeltem, hogy lehet egy játékokkal teli titkos bolt, amely már nemzedékekkel ezelőtt kiment a divatból, de ahol még mindig hűségesen vásárolnak a régi bevándorlók, akik a felszínen tartják azzal, hogy megveszik a kézzel festett fapörgettyűket, a kis ólomkatonákat meg a játszócsontocska-készletet, amelynek gumilabdái ragacsosak a kosztól már azelőtt, hogy a nejlonborítást letépnék róla.
Mindig volt egy – légből kapott – elméletem, miszerint azok a férfiak, akik elég idősek ahhoz, hogy tanúi legyenek apjuk második házasságának (ezért elég idősek ahhoz, hogy megítéljék), nem az anyjukat, hanem a mostohaanyjukat veszik feleségül. De én nem Adele-hez hasonlót vettem el. A feleségem, az első feleségem hűvös volt, és visszafogott. Az ismerős lányoktól eltérően, akik mindig lekicsinyelték magukat – az intelligenciájukat persze, de a vágyaikat, dühüket, félelmeiket és önuralmukat is –, Liesl soha. A harmadik randevúnkon épp kijöttünk egy MacDougal Street-i kávézóból, amikor egy férfi kitámolygott egy árnyékos kapualjból, és lehányta. A kardigánján ott lógtak a darabok, az a tökszínű massza, és különösen egy nagy cafatra emlékszem a kis gyémántgyűrűn, amelyet a jobb kezén viselt, mintha magán a kövön nőtt volna egy daganat. A körülöttünk lévőknek elállt a lélegzetük, vagy sikoltoztak, de Liesl csak lehunyta a szemét. Egy másik nő visított vagy sikított volna (én is visítottam vagy sikítottam volna), de emlékszem, ő csak összerándult, mintha a teste elismerné az undort, de ugyanakkor le is rázná magáról, és mire kinyitotta a szemét, már magához tért. Lehámozta magáról a kardigánt, és bedobta a legközelebbi szemetesbe.
– Menjünk – mondta. Én az egész esemény során néma és döbbent voltam, de abban a pillanatban akartam őt, követtem, ahová vezetett, aztán kiderült, hogy a lakására, egy szörnyű, Sullivan Street-i helyre. Egész idő alatt kissé eltartotta jobb kezét a testétől, a hányáscafat még mindig ott lógott a gyűrűjén.
Sem apám, sem Adele nem kedvelte különösebben, bár ezt sosem mondták; udvariasak voltak, és tiszteletben tartották a kívánságaimat. Cserébe én sosem kérdeztem, sosem késztettem hazugságra őket. Nem hiszem, hogy azért, mert nem zsidó – egyik szülőm sem volt vallásos –, hanem, azt hiszem, azért, mert úgy gondolták, túlságosan lenyűgöz. Vagy talán így gondoltam én később. Talán azért, mert amit én kompetenciaként csodáltam, abban ők közönyt vagy ridegséget láttak. Az ég a tanúja, nem ők lettek volna az elsők, akik ezt gondolják. Mindig udvariasan bántak vele, és ő is eléggé velük, de azt hiszem, jobban szerettek volna egy olyan jövendőbelit, aki udvarol nekik egy kicsit, akinek kínos történeteket mesélhetnek a gyerekkoromról, aki együtt ebédel Adele-lel, és sakkozik az apámmal. Valójában olyasvalakit, mint te. De az nem Liesl volt, és soha nem is lett volna az, s mihelyt ezt felismerték, ők is tartózkodók lettek kissé, nem adtak hangot a nemtetszésüknek, hanem fegyelmezték magukat, eszükbe idézték, hogy vannak korlátok, az ő korlátai, amelyeket igyekezniük kell tiszteletben tartani. Amikor vele voltam, furcsamód megnyugodtam, mintha ilyen határozott kompetencia jelenlétében még a balszerencse sem merne provokálni bennünket.
New Yorkban ismerkedtünk meg, ahol én jogi, ő pedig orvosi egyetemre járt, és a diploma után én ügyvédbojtár lettem Bostonban, ő (egy évvel idősebb nálam) elkezdte rezidensi időszakát. Onkológusnak tanult. Én persze csodáltam amiatt, amit ez jelent: nincs megnyugtatóbb, mint egy olyan nő, aki gyógyítani akar, akit úgy képzel el az ember, hogy anyai gondoskodással hajol a beteg fölé, köpenye fehér, mint a felhők. De Liesl nem akarta, hogy csodálják: azért érdekelte az onkológia, mert az az egyik legnehezebb szakma, mert azt intellektuálisabbnak tartják. Onkológus rezidenstársaival együtt megvetették a röntgenológusokat (túl haszonlesők), a kardiológusokat (túl felfuvalkodottak és el vannak telve magukkal), a gyermekorvosokat (túl szentimentálisak), különösen a sebészeket (kimondhatatlanul gőgösek) és a bőrgyógyászokat (figyelmet sem érdemelnek, bár persze gyakran dolgoztak velük). Kedvelték az aneszteziológusokat (furák, megszállottak, kifinomultak és hajlamosak a függőségre), a patológusokat (még náluk is intellektuálisabbak) és – hát, ennyi. Néha páran eljöttek hozzánk, vacsora után esetekről meg tanulmányokról beszélgettek, és tudomást sem vettek a partnereikről – jogászokról, történészekről, írókról és kisebb tudósokról –, mígnem átosontunk a nappaliba, hogy különféle csip-csup, kevésbé érdekes dolgokról beszélgessünk, amelyek betöltik a napjainkat.
Felnőttek voltunk, és elég boldog életet éltünk. Senki sem nyafogott, hogy nem töltünk elég időt egymással, sem én, sem ő. Bostonban maradtunk a rezidenssége alatt, aztán ő visszaköltözött New Yorkba, hogy megcsinálja a szakvizsgáját. Én maradtam. Akkorra már egy ügyvédi irodában dolgoztam, és adjunktus voltam az egyetemen. Hétvégenként találkoztunk, egyszer Bostonban, egyszer New Yorkban. Aztán befejezte a programot, és visszatért Bostonba; összeházasodtunk; vettünk egy házat Cambridge szélén, kicsit, nem olyat, mint a mostani házam.
Apám és Adele (és Liesl szülei, ha már itt tartunk; ők rejtélyes módon jóval érzelmesebbek voltak a lányuknál, és amikor nagy ritkán elutaztunk Santa Barbarába, apja viccelődött, anyja pedig tányérnyi szeletelt uborkát és borsos paradicsomot tett elém a kertjéből, és kifejezéstelen arccal figyelt, mintha kínosan érintené, vagy legalábbis zavarba ejtené a viszonylagos közlékenységük) sosem kérdezett meg bennünket, hogy akarunk-e gyereket; azt hiszem, úgy gondolták, hogy amíg nem kérdezik, van esély rá, hogy talán. Az igazság az, hogy én ennek nem igazán éreztem szükségét; sosem láttam a lelki szememmel, hogy gyerekem van, nem éreztem ezzel kapcsolatban sem így, sem úgy. És ez elég ok volt arra, hogy ne legyen: a gyerek, gondoltam, olyasvalami, amit az embernek aktívan akarnia kell, sőt vágynia kell rá. Nem a vegyes érzelműeknek meg a szenvedélymenteseknek való. Liesl ugyanezt érezte, legalábbis úgy gondoltuk.
De aztán egy este – harmincegy éves voltam, ő harminckettő: fiatal –, amikor hazaértem, ő már a konyhában várt rám. Ez szokatlan volt: későbbig dolgozott nálam, és általában este nyolcig-kilencig nem láttam.
– Beszélnem kell veled – mondta komolyan, és én hirtelen megijedtem. Észrevette és elmosolyodott… Liesl nem volt kegyetlen, és nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy nem volt benne kedvesség, gyengédség, mert mindkettőre képes volt. – Semmi rossz, Harold. – Aztán kis kacajt hallatott. – Azt hiszem.
Ültem. Ő nagy levegőt vett.
– Terhes vagyok. Nem tudom, hogy történt. Nyilván kihagytam egy-két tablettát, és elfelejtettem. Majdnem a nyolcadik hét. Ma erősítette meg Sally. – (Sally a kollégiumi szobatársa volt, a legjobb barátnője és a nőgyógyásza.) Mindezt nagyon gyorsan mondta el szaggatott, emészthető mondatokban. Aztán hallgatott. – Olyan tablettán vagyok, tudod, hogy nincs menstruációm, úgyhogy nem tudtam. – Majd amikor nem válaszoltam: – Mondj valamit.
Először nem tudtam mit mondani.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Jól.
– Remek – mondtam ostobán.
– Harold – szólalt meg, és leült velem szemben –, mit szeretnél tenni?
– Te mit szeretnél?
Ismét vállat vont.
– Azt tudom, én mit szeretnék. Azt szeretném tudni, hogy te mit szeretnél.
– Nem akarod megtartani.
Nem ellenkezett.
– Azt szeretném hallani, te mit akarsz.
– Mi van, ha azt mondom, én meg szeretném tartani.
Készen állt.
– Akkor komolyan fontolóra venném.
Erre sem számítottam.
– Leez – mondtam –, azt kell tennünk, amit te szeretnél. – Ez nem egészen nagylelkűség volt; főleg gyávaság. Ez esetben, mint sok dologban, örömmel adtam át neki a döntést.
Felsóhajtott.
– Nem kell ma este eldöntenünk. Van egy kis időnk. – Négy hét, nem kellett mondania.
Az ágyban gondolkodtam. Ugyanazokat gondoltam, amiket minden férfi, amikor egy nő megmondja neki, hogy terhes: hogyan néz majd ki a gyerek? Tetszeni fog? Szeretni fogom? Aztán lesújtóbban: apaság. Az összes felelősségével, beteljesedésével, unalmával és kudarclehetőségével.
Másnap reggel nem beszéltünk róla, és az azutáni napon sem. Pénteken, amikor lefeküdtünk, ő álmosan így szólt:
– Holnap meg kell ezt beszélnünk.
Mire én:
– Feltétlenül.
De nem beszéltük, csak nem, aztán eltelt a kilencedik hét, majd a tizedik, aztán a tizenegyedik meg a tizenkettedik, utána pedig késő volt, hogy könnyen vagy etikusan bármit tegyünk, és azt hiszem, mind a ketten megkönnyebbültünk. A döntés meghozatott helyettünk – vagy inkább a döntésképtelenségünk hozta meg a döntést –, és gyereket vártunk. A házasságunk során első ízben voltunk kölcsönösen ennyire döntésképtelenek.
Kapcsolódó cikkek:
