Nem utolsó sorban a BookToknak köszönhetően a könyv mára műtárggyá, esztétikai élményt adó, gyűjthető termékké vált, amelynek a külső megjelenése ugyanolyan fontos, mint a belső tartalma. A jól eltalált borító pedig nem egyszerűen csak gyönyörködteti a szemet, de számtalan információt is ad az olvasónak már azelőtt, hogy belelapozott volna a könyvbe.
Mindenki ismeri a mondást, miszerint: ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról.
A szólás nyilvánvalóan nem pusztán a könyvekre vonatkozik, általánosságban arra biztat minket, ne hagyjuk, hogy a látvány elterelje a figyelmünket a lényegről, az első pillantásra nem szembetűnő értékekről. Magyarul inkább úgy mondhatnánk: nem a ruha teszi az embert. Ebben az értelemben használja az a cikk is, amelyben először jelent meg nyomtatásban az angol kifejezés:
1867. júniusában az ohioi Piqua Democrat című újság szerzője úgy fogalmazott, „ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról, egy embert a ruhájáról” – elvégre, tette hozzá, a szerény öltözék alatt gyakran rejtőznek „szilárd értékek és kiváló képességek”.
Az üzenet igazságtartalmát senki nem vitatja, ugyanakkor egy olyan vizuális korszakban, mint a 21. század, egyetlen kiadó sem engedheti meg magának, hogy ne használja ki a látványos borító adta lehetőségeket.
Egy 2024-es kutatás szerint a vásárlóknak majdnem 40 százaléka a borító alapján választ olvasnivalót, hiszen egy könyv esetében ez jelenti a mindennél fontosabb első benyomást.
Nem véletlen, hogy bizonyos műfajoknál önálló közösségimédia-eseménnyé vált a borítóleleplezés, az az ünnepélyes pillanat, amikor a rajongók először vehetik szemügyre a megjelenés előtt álló kötet külsejét. A borító csak egy része a könyvnek, de rendkívül fontos része.
Az első és hátsó borító tudatos tervezés eredménye, minden azért és úgy kerül rá, hogy felkeltse az olvasó kíváncsiságát és a vágyát, hogy megvegye, elolvassa a könyvet. Olykor önmagában a szerző és a cím is megnyeri magának az olvasót, de a döntésben segíti a hátsó borítón vagy a belső fülön elhelyezett rövid tartalomleírás, egy-egy jól megválasztott idézet, vagy néhány ajánló mondat olvasóktól, bloggerektől, más szerzőktől.
Ugyanakkor a borító nem csupán információs felület, hanem a történetnek is fontos része. Vizualitásába beletartozik a tipográfia, azaz a betűtípusok megválasztása és a szöveg elrendezése, a színek megválasztása, a képek, motívumok, szimbólumok használata.
Mindezek képet adnak az olvasónak arról, milyen műfajba tartozik a könyv. Ha mondjuk egy régies stílusú ruhába öltözött fiatal lány álldogál rajta egy középkori kastély vagy egy hullámzó búzamező előtt, mindjárt sejthetjük, hogy történelmi regényt tartunk a kezünkben, amelynek cselekménye egy női főszereplő köré szerveződik, mint például Fábián Janka regényeinél. Ha viszont vészjósló színeket látunk rajta, vöröset, feketét, és bűntényekre, esetleg gyilkosságokra utaló motívumokat, a késtől és a nagyítótól kezdve az elhagyatott házon és bilincsen át a kötélig, akkor egyértelműen krimit vettünk le a polcról, legyen szó bár Agatha Christie vagy valamelyik skandináv szerző nyomozós regényéről. A gyerekkönyveket pedig sikeressé tudják tenni kultikus művészek illusztrációi, például Csukás István köteteit nem is tudnánk elképzelni Sajdik Ferenc, vagy Lázár Ervin történeteit Réber László rajzai nélkül.
Ahogyan az öltözködésben, úgy a borítótervezésben is jönnek-mennek a trendek. Ezen a téren kulturális különbségek is megfigyelhetők, például az angolszász kiadók nagyon szeretik a neon színeket, az extravagánsabb tipográfiát, míg itthon a klasszikusabb, letisztultabb, visszafogottabb stílusok érvényesülnek.
Ha a legfrissebb trendeket nézzük, nagyon divatosak az élénk színek (amilyen R.F. Kuang Sárga című, a modern irodalmi berkekben játszódó regénye), a stockfotók helyett grafikák alkalmazása (mondjuk Katie Fforde Napsütötte sziget című nyári románcánál), a nagyméretű betűk, amelyek szinte kiabálják a címet (David Attenborough – Colin Butfield: Óceán – Földünk utolsó vadonja), a sok dekoratív, apró részlet, amelyeket csak közelről veszünk észre (Bridget Collins: A könyvkötő), főként fantasy esetében a sejtelmes, gótikus hangulat (Rebecca Yarros: Ónixvihar). Emellett továbbra is népszerűek a virágos borítók, akár olyan műfajoknál is, ahol ezt nem várnánk (például Kosztolányi Édes Annájának új kiadása az Animus Kiadótól), illetve az élfestett és éldekorált kötetek (Sarah Winman: Csendélet).
A múltban a könyv sokáig nem számított olyan mindenki számára elérhető, demokratikus tömegterméknek, mint manapság. Eleve sokkal kevesebb cím jelent meg, azok is jellemzően szerény bőrkötésben, esetleg némi aranyozott díszítéssel. Az a válogatott közönség, aki ezeket megvette, nyilvánvalóan nem a külsejéért, hanem a tartalmáért vásárolta meg őket. Ma viszont rendkívül széles a választék, és ebben az óriási kínálatban kell kiragyogni a kórusból.
Ha ma jönne ki egy kötet a valaha általánosnak számító dísztelen kötésben, nagy eséllyel ott porosodna a polcon, legyen a szövege bármilyen nagyszerű. A jól megtervezett borító arra ad esélyt a könyvnek, hogy minél hatékonyabban megtalálja a maga olvasótáborát.
Kapcsolódó cikkek:
