Tartozom egy vallomással: filmrajongóként egyáltalán nem érdekelt, mennyi állami támogatást kapott a Hunyadi-sorozat (idehaza mindig is készültek filmek állami támogatással, ez még Hollywoodban is így van, nem ördögtől való dolog), az sem érdekelt, mennyire lesz történelemhű (a Gladiátor sem az, ez mégsem von le az értékéből); engem csupán két dolog érdekelt. A Hunyadi ne legyen kurzusfilm, és legyen minőségi. És bár természetesen vannak hibái, maximálisan megfelelt az elvárásaimnak. Sőt: amikor az ötödik epizódban a gyerek Mohamed leszúrja az aranypáncélba öltözött és ezáltal a török sereget kelepcébe csaló Simont, Hunyadi mentorát és barátját, Kádár L. Gellért pedig dühödt arccal rohamra buzdítja a magyar parasztokat, megkaptam ugyanazt a libabőrt, amit akkor is éreztem, mikor Maximus levette a sisakját Commodus császár előtt, és bosszút esküdött.
A Hunyadi című kötet (faramuci módon a sorozat könyvadaptációja) bemutatójára csak jöttek, csak jöttek az érdeklődők május 9-én, mígnem az Allee Libri könyvesboltja – némi túlzással, de stílszerűen – forgatási helyszínre nem kezdett hasonlítani.
Nem számoltam, de talán több százan lehettek, hogy a Kocsis Krisztina példaértékű moderálásával zajló beszélgetésen élőben hallhassák Bán Mórt, az eredeti regénysorozat szerzőjét, a Brankovics Mara bőrébe bújt Törőcsik Franciskát, és természetesen a címszerepet alakító Kádár L. Gellértet. Sokan voltak; nem sokan, rengetegen, csillogó szemekkel, és ott éreztem valamit, amit aztán a beszélgetés fináléjában Bán Mór fogalmazott meg nagyszerűen: összetartozást.
A Hunyadiról sokan sok mindent leírtak, nincs új a nap alatt, nehéz új gondolatokat megfogalmazni, így nem is vetemednék a sorozat elemzésére: nem vagyok filmkritikus, így értelme sem lenne. Ez a késő délutáni, kora esti program azonban rámutatott néhány fontos dologra.
Az első, ami szemet szúrt, hogy a beszélgetés mindhárom résztvevője pontosan tisztában van vele, vélhetően élete egyik legnagyobb élményén van túl.
Törőcsik Franciska együtt forgathatott azzal a Rade Serbedzijával, akit világsztárként tisztel, miközben egy olyan komplex alakot kellett megtöltenie élettel, akiről keveset szólnak a krónikák, akit épp emiatt rendkívül összetett figurává alakított a forgatókönyv, és akiben hihetetlen magasságok és mélységek futottak össze. A színésznő jelenléte pedig érzékeny és kiszámított, de sosem hideg. Képes arra, hogy egyetlen arcrezdüléssel érzékeltesse a lojalitás és a belső szabadság közötti konfliktust. Egyik pillanatban királyi méltóságot sugároz, a másikban tragikus hősnőt idéz, akinek sorsa előre elrendeltetett, de a döntései mégis számítanak, és akár a világot is átformálhatják.
Kádár L. Gellért túllépett az elképesztő nyomáson, mellyel kvázi kezdő mozgóképes színészként kellett szembesülnie a magyar történelem egyik legnagyobb hőseként számontartott Hunyadi szerepében.
Hiába nem látta magát kezdetben Hunyadiként, egy nem mindennapi lélektani utazás hatására elhitte, hogy ő az, és olyan emblematikus alakítást nyújtott, ami garantálja, hogy a közvélemény összemossa alakját a Törökverőével.
Az ő Hunyadi Jánosa nem egy romantizált, makulátlan hős, akit a nemzeti emlékezet sűrít össze. Sokkal inkább szenvedélyes, olykor meggondolatlan, belső kételyekkel és erkölcsi dilemmákkal küszködő férfi. Kádár játéka pontos és koncentrált: a pillantásaiban mindig ott van az a fajta félelem, amelyet csak az érezhet, aki tudja, hogy ő az utolsó védőbástya. Ezzel a megközelítéssel a karakter egyszerre válik esendővé és emelkedetté. Nem heroizál, hanem dramatizál, és belopja magát a néző szívébe.
Bán Mór megjegyezte, hogy szerzőként persze fájdalmas, amikor egy több mint tíz részt számláló könyvsorozatot – melyből akár ötven epizód is kitelne – kénytelenek tíz sorozatepizódra átírni, de a végeredmény mégis többet ad, és enyhíti e sajgást, melyet a kimaradt szövegrészek táplálnának. Nem győzte ismételni magát, mennyire szívből kívánja minden magyar írónak, hogy egyszer hőseiket így láthassák életre kelni a vásznon.
Ők pedig beletették, amit tudtak, sőt, azt hiszem, annál többet is. Bán Mór és írótársai megtalálták azt az irányt, azt a módot, mellyel a több ezer oldalnyi tömény történelem tízszer egy órában filmes formanyelven is képes ugyanazt a komplex élményt biztosítani.
Elérték, hogy a Hunyadi bemutatásának idején a Google-kereséseket ne a magyar celebek semmitmondó tetteitől uralják, és sorjáztak a kiugró népszerűségű keresőszavak, mint Szilágyi Erzsébet, Nándorfehérvári diadal, Kapisztrán János, Hunyadi János, és a többi.
Kádár L. Gellért megtanulta a kardforgatás csínját-bínját, leküzdötte a lovaktól való félelmét, hogy aztán magabiztosan legyen képes belovagolni a harctérre dühös csatakiáltások közepette. Törőcsik Franciska nem csupán megtöltötte morális komplexitással Brankovics Mara karakterét, létrehozva egy fantasztikus túlélő legendáját, de talán az egyik legdrámaibb alakítást nyújtja úgy, hogy közben többet beszél szerbül és törökül, mint tulajdon anyanyelvén (szerbül ráadásul anyanyelvi szinten, tökéletes kiejtéssel).
Alázat. Ez a jó szó. A két jelen lévő színészről sütött a rajongás afelé, amit közösen hoztak létre, és a hála, amiért részei lehettek ennek a csodának, és amiért a közönség partner volt mindebben.
Kádár L. Gellért története jól összefoglalja, min mentek keresztül: elmesélte, hogy még a szereplőválogatás idején erdélyi lakásának ablakába szállt egy varjú, amit ő konzekvensen hollónak akart látni, így szuggerálva, hogy megkaparinthassa a szerepet.
Aztán eltelt másfél év, ott áll az egyik utolsó forgatási napon a nándorfehérvári ütközet díszletei közt, és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a statiszták, kaszkadőrök, és stábtagok a nevét skandálják, amiért képes volt elcipelni a hátán a szériát, és méltónak bizonyulni egy ilyen kiemelkedő történelmi karakter megformálására.
A beszélgetés végén, ahol aztán még a vezető producer Robert Lantos is váratlanul tiszteletét tette egy rövid időre, Bán Mór alighanem tökéletesen foglalta össze a lényeget: úgy vélte, a sorozat elsődleges jelentősége és célja, hogy újra felkeltette az érdeklődést olyan magyar történelmi alakok iránt, akik idestova több mint félezer éve halottak, és néhány hétre, néhány hónapra teremtett egy közös teret, mely összehozza a magyarokat, hogy együtt tekintsenek vissza és beszéljenek saját közös gyökereikről, saját történelmükről. Ahogy mondta, egy író annál többet nem tehet, minthogy hősöket kelt életre.
Minden apró hibájával együtt a Hunyadi nem csupán egy újabb kosztümös sorozat, hanem egy történelmi önértelmezési kísérlet.
Az alkotók mertek kérdezni: mit jelent ma hősnek lenni? Hogyan kapcsolódik egy 15. századi hadvezér története a ma társadalmához? És vajon a nemzeti emlékezet mindig a valóság lenyomata, vagy inkább annak tudatos torzítása?
A Hunyadi nem ad válaszokat, de megkísérel híd lenni múlt és jelen között.
Ahogy Bán Mór is utalt rá, átvezet egy olyan gondolkodásmódba, ahol a történelem nem pusztán díszlet, hanem élő szövet. Olyan szövet, amely újra és újra átíródik, a képernyőn, a könyvlapokon és a nemzeti tudat mély rétegeiben egyaránt.
Kapcsolódó cikkek:
