Kevés író képes úgy visszatekinteni a történelemre, hogy az emlék ne múzeumi tárgyként, hanem élő szövetként jelenjen meg a lapokon. Jenny Erpenbeck Nemzetközi Booker-díjas regénye, a Kairosz pontosan ezt teszi: nem rekonstruál, hanem egyetlen – meglehetősen sűrű – időpillanatba helyezi az egyén belső, pszichés leépülését és egy regnáló politikai rendszer végső felbomlását. A történelem így gyakorol hatást az egyéni sorsokra, és mindezt így kell prózába foglalni.
A történet egy, a hatalmi egyensúly hiányán alapuló kapcsolat krónikája: a tizenkilenc éves Katharina és az ötvenes éveiben járó, nős Hans viszonyának képlékeny, gyakran fájdalmas kontúrjait követjük. Ellentmondásos kapcsolatuk kezdetben szenvedélyes menekülésnek tűnik a rideg valóság elől, hogy aztán viszonylag hamar a pszichológiai játszmák, a manipuláció és a fokozatos önfeladás toxikus színterévé váljon.
Jenny Erpenbeck regénye kétségkívül kiemelkedik abban, ahogy bemutatja, hogyan fonódik össze a magánéleti dinamika a történelmi kontextussal, anélkül, hogy egyik kiszorítaná a másikat.
A narratíva nem mindennapi kontrollja a karakterekben is tükröződik. Hans alakja egyszerre sármos és fenyegető (ne a Collen Hoover-féle felszínes és fals iskolát képzeljük el); ő az intellektuális világot képviseli, a klasszikus műveltség nyelvén beszél, miközben apránként egyre inkább birtokolni akarja Katharinát, nemcsak testileg, de szellemileg is. A férfi levelei, utasításai, hirtelen hangulatváltásai a mérgező kapcsolat archetípusának ágyaznak meg, anélkül, hogy Hans egydimenziós gonosszá silányulna. Katharina fejlődése – pontosabban lassú, tragikus visszafejlődése – pedig egészen szívszorító ívet jár be. A lány, aki kezdetben önállóságra, felfedezésre vágyik, végül már csak a kizsákmányoló férfi vonatkozásában képes saját magát meghatározni.
És ez csak a történet fele, hiszen eközben a háttérben zajlik a másik széthullás: az NDK ideológiai rendszere megreped. A fiatalok egyre cinikusabban szemlélik a pártpropagandát, a rendőrök már nemcsak az utcákat, hanem a lelkeket is ellenőrzik.
És ahogy a rendszer elveszíti a kontrollt, a szemünkben Hans is kezd egyre szánalmasabbá válni. Ahogy az államvezetés, úgy ő maga is képtelen fenntartani a szerepét, és ez a törékenység egyszerre emberivé és ijesztővé teszi. Itt nyer értelmet a regény címe: Kairosz egy görög időfogalom, amely a megfelelő vagy döntő pillanatot jelöli. Erpenbeck regényében ez a felismerés pillanata, hogy valami végérvényesen megváltozott, és ezután sosem lesz ugyanaz. Bámulatos szimbolika, és akkor még nem ejtettünk a szót a történetben tobzodó metaforikus képekről, amelyeknek a szerző valódi mestere. A víz, a repedések és a csönd nem csupán illusztratív eszközök, de tovább mélyítik a szöveg pszichológiai és filozófiai dimenzióit.
És bár a történet bőven indokot szolgáltatna rá, Erpenbeck elkerüli a szükségtelen moralizálás csapdáját. Nem mond ítéletet, csupán feltárja és tényszerűen kielemzi a történéseket.
Emiatt ugyanakkor a narrátor hangja kíméletlenül hidegnek és tárgyilagosnak tűnik, mindez pedig meglehetősen sötét témákkal vegyül, így a Kairosz rövidsége ellenére sem épp könnyű olvasmány. Nincs feloldozás, nincs érzelmi katarzis, csupán a generációnk számára fájdalmasan ismerős realitás, mely rákényszerít minket arra, hogy szembenézzünk a világunkat formáló hatalmi dinamikákkal – mindegy, hogy azok társadalmi, politikai vagy érzelmi természetűek –, amelyek olykor meg is törhetnek minket.
Erpenbeck könyve fájdalmasan aktuális, itt nálunk különösen. Bár az NDK mint ország már csak emlék, a kérdések, amelyeket a regény felvet – az identitás, az önrendelkezés, a hatalom és a vágy viszonyáról – örökké velünk élnek, és mit sem veszítettek érvényükből.
A Kairoszt nem elég elolvasni, emészteni is kell, és hagyni, hogy egy kicsit formáljon bennünket.
Kapcsolódó cikkek:
