Évtizedes megaláztatás, testet-lelket megnyomorító rabszolgamunka, embertelenség –Rachelben mégis életben maradt a szeretet és az akarat parazsa, és képes érte felforgatni a fél Karibi-térséget. Erről mesél Eleanor Shearer első regénye, A folyó éneke.
Eleanor Shearer brit írónő Oxfordban tanult politikatudományt, azon belül is a rabszolgaság örökségét és a jóvátétel kérdését tanulmányozta.
Ez – valamint a tény, hogy maga is karibi gyökerekkel rendelkezik – magyarázza, hogy első regényében miért a Karibi-térség történelmének sötét árnyékáról, a szigeteken zajló kiterjedt rabszolgakereskedelemről és -tartásról mesél.
Legalábbis látszólag: mert azért A folyó éneke a szó szoros értelmében nem rabszolgaregény – hiszen épp a rabszolgaság látszólagos felszámolásának napján indul, 1834-ben.
Főhősünkben, Rachelben ugyanis, amikor megtudja, hogy a törvény egy, az ültetvényeseket védő kiskapuja miatt még sok-sok évig kellene „tanoncként” a barbadosi cukornádültetvényen maradnia, felébred valami, amiről már megfeledkezett: az anyai akarat, hogy elveszett gyerekeit felkutassa. Rachel tehát évek csendes tűrése után útnak indul az éjszaka sötétjében, a dzsungel árkán-bokrán át, bele az ismeretlenbe.
A gyerekeiről semmit sem tud, csak a nevüket és azt, hogy vagy eladták őket más ültetvényekre, vagy szolgálatba adták őket valamelyik közeli városban – ráadásul nemcsak tanácstalan, de üldözik is, hiszen szökött rabszolgának számít.
Öt gyerek, semmi nyom… és mégis, apránként akad segítség, egy jóságos gyógyító asszony, egy kimért modora mögött mélyen empatikus ruhaboltos és felesége, valamint természetesen a láthatatlan segítség: a véletlen – vagy a gondviselés? Világkép kérdése. Akárhogy is, Rachel halad, nem is teljesen sikertelenül, még ha a kiszolgáltatottság érzését nehéz is leráznia magáról: feketeként a fehér ember mindig másodrendűként kezeli, mindig ott az eshetőség, hogy felismerik, vagy egyszerűen csak lelövik, mert megtehetik.
Rachel útja az ültetvényről először a sziget fővárosába, Bridgetownba vezet, majd hajóra száll, és továbbmegy a térség további gyarmataira, Demerarára, Brit Guyanába, végül Trinidadra.
Ám, ahogy az az ilyen regényeknél lenni szokott, nemcsak Rachel fizikai utazását követjük a Karib-térség szigetein keresztül, hanem azt a belső utazást is, amely során szembenéz a rabszolgaként töltött évtizedek utóhatásaival és azzal, hogy a szabadság nemcsak jogi státusz, azt meg is kell tanulnia kezelni.
Rachelhez hasonló utat sok egykori rabszolganő járt be: a szerző egy kiállításon látott egy lábjegyzetet, amely arról szólt, hogy a rabszolgaság felszámolása után sok anya indult el, hogy megtalálja eladott gyermekeit. Innen hát az ötlet. Shearer egyetemi tanulmányai és a regényhez végzett alapos kutatásai Barbadoson és Santa Lucián éreztetik hatásukat, a korrajz érthető és átélhető, és a régió olyan időszakáról mesél, amiről nem sokat olvashattunk eddig, pláne nem ilyen plasztikusan.
Így aztán A folyó éneke történelmi regényként is megállja a helyét, miközben mindvégig mélyen emberi történet marad, fejlődésregény a szabadságról, az identitáskeresésről, legfőképpen pedig az anyai kitartás és szeretet eget-földet megmozgatni képes hatalmáról.
Mindezek alapján nem meglepő, hogy Shearer jelenleg nemcsak második regényén dolgozik, de A folyó éneke filmadaptációjának forgatókönyvén is, azaz a regényt nemsokára jó eséllyel mozgóképes feldolgozásban is láthatjuk majd.
Kapcsolódó cikkek:
