Úgy kellett már egy ilyen könyv, mint egy falat kenyér. Bart István kötete úgy komoly, hogy nem kelt pánikot, és úgy optimista, hogy derűlátását meg is tudja indokolni.
Már a cím is hibátlan: a kép, amit megidéz, fájdalmasan pontosan festi le azt, ahogy az emberek jelentős része a klímaváltozáshoz áll. Képzeljük el: a jéghegy felé sikló Titanic fedélzetén az úri közönség a napozószékek rendezgetésével van elfoglalva. Mit sem sejtenek a rájuk leselkedő veszélyről – vagy ha meg is fordul a fejükben esetleg, hogy errefelé lehetnek jéghegyek az óceánon, nem izgatja őket túlzottan a dolog, hiszen hogyan is lehetne holmi jéghegyecske – a természet – erősebb a világ legnagyobb hajójánál – az embernél?
Külön árnyalatot ad a képhez a tudat, hogy a Titanicon holmi dizájnelvek miatt – nehogy túlzsúfolt legyen az összkép – nem volt elegendő mentőcsónak az összes utas kimentéséhez. Így vagyunk most mi is: néhány kőgazdag vállalatvezető és politikus rövid távú pénzügyi-hatalmi érdekei miatt korántsem teszünk meg mindent az emberi civilizáció hosszú távú fennmaradásának érdekében.
Hogy mennyire nem, és hogy mit kockáztatunk, továbbá, hogy merre volna mégis mozgástér, arról mesél ez a nagyon okos, nagyon fontos könyv.
A szerző, Bart István klímapolitikai szakértő, azaz napi szinten azzal foglalkozik, hogy milyen kormányzati, gazdasági intézkedésekkel lehet mérsékelni a klímaváltozás hatásait, valamint hogyan lehet felkészülni azokra a változásokra, amelyek már megtörténtek, vagy elkerülhetetlenül meg fognak történni. Így aztán a szerző képes egyben látni azt az elképesztően bonyolult mátrixot, amiben benne van a klímakérdés összes, sok esetben ellenérdekelt csoportja: országok, gazdasági szervezetek, politikai csoportosulások és kisközösségek, mindenki.
Ilyen rálátással kevesen dicsekedhetnek, viszont épp ez az árnyaltság és rálátás, ami a legtöbbet tehet hozzá a klíma-közbeszédhez, hűtve az indulatokat minden oldalon, hozzátéve a maga két fillérjét a vitához, amelynek egyik oldala azt állítja, hogy a klímakatasztrófa már megtörtént, és bármi, amit teszünk, már csak a napozószékek rendezgetése egy menthetetlenül süllyedő hajón, míg mások szerint van még remény.
Ez a két fillér meglepően sok mindenre elég. Elég arra, hogy finoman visszahúzza a földre azokat is, akik homokba dugott fejjel állnak a témához, és azokat is, akikben olyan szintre jutott a klímadepresszió, hogy nemhogy gyereket nem vállalnak az előttünk álló összeomlásra hivatkozva, de legszívesebben tartós tejet se nagyon vennének már. Bart nagyon gazdag kutatási anyaggal – laikusok számára is érthető formában – támasztja alá mondandóját, amelynek lényege, hogy a földi éghajlat ugyan valóban nagyon súlyos helyzetben van, és nem dőlhetünk hátra, ám koránt sincs minden veszve.
Ennek egyik oka a technológia: az emberiség egyre több egyre hatékonyabb eszközzel tud kármenteni, optimalizálni, és alapvetően átírni működéseinket – elsősorban az energiaelőállítás frontján.
A klímaváltozás jó háromnegyedéért ugyanis a mai napig a fosszilis energiahordozók feldolgozása felel – ha ezt kiiktatnánk, esélyeink nagyságrendekkel javulnának, szinte azonnal – márpedig Bart szerint ez egyáltalán nem olyan lehetetlen küldetés, hogy Tom Cruise kelljen hozzá.
A könyv tulajdonképpen olyan élmény, mintha egy kirakós nagyon higgadt, koncepciózus összerakását követhetnénk végig. A millió szenzációhajhász hírré töredezett kirakósból végre kirajzolódik a nagy egész – és lám, így egyben még értelmet is nyer.
Kapcsolódó cikkek:
