A Margó-díjas Halász Rita provokatív második regényének hősnője napjaink Budapestjén várja, hogy a Fiú visszatérjen hozzá. Szinte ki sem mozdul művészlakásából, melyet élete töredékeivel zsúfolt tele. Az otthonába rajta kívül egyedül csak a Szent Család bejáratos. Fruzsina elvesztett szerelmese az ő elvesztett fiuk. Visszatér-e a tékozló, aki feláldozta magát… Igen, őérte is. És vajon mivégre való az ő áldozata? Kifejezhetjük-e, amink nincsen, vagy erre csakis a művészet képes? Túlélhetjük-e az életünket, ha irracionálisan komolyan vesszük?
Vannak az emberiségnek időtlen történetei, amelyeket nem tudunk megunni. Mindegy, hányszor meséljük újra, sosem veszítik érvényüket, nem kopnak, nem fáradnak – és akármennyi új réteget, új szemszöget, új jelentéstartalmat lehet találni bennük, az inspiráció kimeríthetetlen forrásai. A bibliai történetekre ez fokozottan igaz, főleg Jézus története. Így aztán Halász Rita regényének egészen komoly előképei vannak, az olyan utánozhatatlan klasszikusoktól, mint A Mester és Margarita vagy a Jézus Krisztus Szupersztár az olyan kevésbé ismert, ám nem kevésbé remek parafrázisokig, mint Sue Monk Kidd Vágyak könyve című regénye. Ez utóbbit azért is érdemes említeni, mert erősen hasonló nézőpontot választott, mint Halász Rita kötete: egy női perspektívájú újramesélés, amelyben a fő hang Jézus feleségéé.
A két regény közötti hasonlóságok sora ugyanakkor itt véget is ér – míg Sue Monk Kidd főhőse épp amiatt érdekes, ami Jézustól függetlenül történik vele, addig Halász Rita hősnője Jézussal kapcsolatos megszállottsága miatt.
Fruzsina – aki egy pusztuló budapesti bérház lakásában várja vissza férjét, akit nem Jézusnak hívnak ugyan, de azért mégiscsak Jézus ő, amellett pedig egy igazi szoknyapecér – szemünk láttára válik szinte árnyékká ebben a meddő várakozásban. Közben végigandalog az emlékein – képzeletén? – egyszerre hitetlen, dühös, kétségbeesett és megszállott, a várakozáson kívül nincs más, ami az életét szervezné, talán csak szintén megszállottságba hajló művészete, no meg aggódó anyósa látogatásai. Férje hollétéről semmi hír, csak annyi bizonyos, hogy az n+1-edik szeretőjével van épp, már az sem biztos, hogy még ugyanannál a nőnél, akinél Fruzsina sejti. Mert hát annyi volt már – a női nevek sora csak kígyózik, vége-hossza nincs.
Fruzsina mesél, meséli a saját történetét, főleg a férfihoz képest, de azért kicsit azon kívül is, felbukkan a pesti művészelit mint háttér, felbukkan a rejtelmes anya, aki a képzőművészetet úgy szőtte lánya alá-köré, mint egy függőágyat, védőhálót, takarót, falikárpitot, a mindenség szőttesét. Ezen a szinten a képzőművészet milliónyi Jézus-ábrázolása épp olyan fontos szereplő, mint bármely hús-vér alak. Ami azt illeti, fontosabbak: a társasház fura figurái irreleváns, átsuhanó árnyékok csak egy festményjézushoz, festménymáriához, festménytanítványhoz képest.
Egy másik szinten Jézus szülei mesélnek, az ő semmihez sem fogható nézőpontjuk szerint. Az anya, akinek tengernyi szégyent, kitaszíttatást, szenvedést kellett elviselnie azért, hogy az Isten fiát világra hozza, hogy aztán végignézze, ahogy különös kisfiúvá, még különösebb fiatalemberré, férfivé válik, jobb-rosszabb döntésekkel, legalább annyi csalódást, mint csodát okozva.
És az apa, aki annak ellenére nevelte saját fiaként, hogy tudta, ezzel ő is örök szégyent hoz saját fejére – hogy aztán még a fiúi szeretet is csak ímmel-ámmal kárpótolja. E két ember történetei még emberibbé rajzolják az ikont – egészen megrázó élmény, nekem ez a réteg sokkal mélyebben hatott, mint Fruzsináé. Minden esetre az egész regény igazi kulturális-művészeti ínyencfalat – amellett, hogy szövegtechnikai kimunkáltsága is figyelemre méltó, gondolatébresztőnek, vitatémának is hibátlan alapanyag – ha könyvklubom lenne, biztosan beemelném a programba.
Kapcsolódó cikkek:
