Vannak könyvek, amelyek nem hagyják, hogy kényelmesen hátradőljünk a karosszékünkben. Amelyek a szívünknél ragadnak meg, és nem engedik, hogy elfordítsuk a fejünket. Neige Sinno Nyomorult tigris című műve pontosan ilyen: egyszerre szépirodalom, önéletrajz és társadalmi kiáltvány, amely a gyermekkori szexuális bántalmazás témáját nem részletekbe menő szenzációként, hanem mélyreható, intellektuális vizsgálatként tárja elénk. Nem mindig könnyű, mégis muszáj elolvasni, mert amit mond, azt mindannyiunknak hallania kell.
„A mi kultúránkban nem maga az erőszak tabu, amit egyébként mindenhol művelnek, hanem az, hogy beszéljünk róla, elképzeljük, elemezzük” – írja Neige Sinno számos irodalmi díjat bezsebelő könyvében.
Az írónő ugyanis úgy döntött, megtöri a csendet, és papírra veti az abúzust, amit gyerekként átélt – és mindazt, amit azóta megértett róla. A Nyomorult tigris nem pusztán egy traumatikus múlt elmesélése, hanem kísérlet annak nyelvi, irodalmi és társadalmi feltérképezésére is.
A történet röviden: Sinno alig volt nyolcéves, amikor mostohaapja éveken át tartó szexuális bántalmazása elkezdődött. Tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy megtöri a hallgatást, feljelentést tett, és a férfi végül börtönbe került. Ő maga pedig elhagyta Franciaországot, majd Mexikóban kezdett új életet – távol gyerekkora díszleteitől, de közel azokhoz az emlékekhez, amelyekből igazán soha nincs menekvés.
Az író a könyvben egy helyütt megjegyzi, hogy reméli, műve nem lesz túl sikeres, mert ez azt jelentené: pusztán a témája miatt kapott figyelmet.
De könyve nemcsak a megkerülhetetlen témája miatt fontos, hanem azért is, mert ritka irodalmi teljesítmény: lélektanilag mélyre hatoló, nyelvileg kimunkált és intellektuálisan felkavaró egyszerre.
A Nyomorult tigris szerkezete mozaikszerű, töredezett – ahogy oly sokszor a trauma emlékei is. Rövid, asszociatív fejezetekben váltakozik múlt és jelen, személyes történet és irodalmi elemzés. Sinno Nabokov Lolitájától Virginia Woolf önéletrajzi írásaiig számos művet idéz, hogy a saját múltját ezek tükrében is értelmezze. A durva jelenetek többségét kihagyja: nem a részletek sokkolnak, hanem az a légüres tér, amit a hallgatás hagy maga után.
Vérbeli irodalmárként a saját története mellett rideg nyomozati anyagokat, korabeli újságcikkeket és periratokat is felhasznál, hogy közelebb jusson a miérthez, még ha tudja is, hogy nincs valós válasz a kérdésre.
A dokumentumokkal kiegészített visszaemlékezéseket folyamatosan megszakítják a felnőtt nő, az anya és az író gondolatai, így a személyes és a tárgyszerű nézőpont állandó párbeszédben marad.
A címben szereplő tigris William Blake versét idézi, de Sinno világában ez a ragadozó az elkövető képe és maga a trauma is: lesben áll, bármikor előugorhat, és akkor is a közelben ólálkodik, ha látszólag minden nyugodt. Ahogy haladunk előre a könyvben, a tigris alakja változik: félelmetes ragadozóból szánalmas, saját sötétségébe ragadt lény lesz, de a seb, amit hagyott, végérvényes.
Sinno prózája sebészi pontossággal boncolja fel a múltat. Nem kínál hamis feloldozást, nem mesél diadaltörténetet a túlélésről. Inkább megmutatja, hogy a túlélés nem a seb eltűnését jelenti, hanem annak megtanulását, hogyan éljünk együtt a visszavonhatatlannal.
Ez a könyv nemcsak bátor személyes vallomás, hanem erőteljes irodalmi állásfoglalás arról, hogy a szavak – ha elég pontosak és bátrak – képesek megtörni a csendet, ami túl sokáig uralkodott.
Kapcsolódó cikkek:
