Nyáry Krisztián új kötete, az Itt kávéztak ők elsősorban azokat szólítja meg, akik a kávét épp annyira szeretik, mint a történeteket – legyenek azok irodalmi, politikai, színházi, vagy „csak” emberi históriák. A szerző mások mellett szerelmesekről, hősökről, festőkről szóló kötetei után 2023-ban megjelent a közvetlen előzmény, az életekről és ételekről szóló Így ettek ők, amit most egy erős feketével öblíthet le az olvasó.
A szerző már a bevezetőben egyértelművé teszi: nem kíván a kávéháztörténet kutatója lenni (hogy is versenyezhetne e téren, mondjuk, Saly Noémival), hanem inkább krónikása annak a közel kétszáz évnek, amikor a pesti (ritkán budai) kávéház nemcsak kávéillatú menedék volt, hanem a magyar közélet, kultúra, sőt néha a történelem egyik titkos motorja.
Itt keveredett a politika a pletykával, az irodalom a borotválkozással, a kabaré az önkifejezéssel – s mindezt pincérek jegyezték fel láthatatlan emlékezetükbe. Nyáryt olvasva egyértelmű lesz, hogy a 19-20. századi magyar történelem nem érthető meg a kávéházi kultúra ismerete nélkül.
A Pilvax, a Centrál, a New York, a Hadik, a Bristol vagy éppen az Abbázia nem csak ismerős nevek, hanem legendák szülőhelyei. A törzsasztaloknál szerkesztőségek működtek, nagy eszmék születtek, szerelmek fogantak és párologtak el, viták lángoltak fel. Az ezúttal is gazdagon illusztrált, igényes kiállítású kötet egyik legerősebb állítása, hogy ezek a terek „témaparadicsomok” voltak. Másképp: a kávéházak a korabeli közösségi média szerepét töltötték be. Aki számított, jelen volt – vagy ha nem, tudni lehetett, hogy miért nincs ott.
A szerző anekdotikus, élvezetes stílusa sok mindent elbír: rövid fejezetekbe sűríti régmúlt idők pletykáit, költői legendáit, városi vicceit és tragikus fordulatait. Láthatjuk, ahogy Petőfi a Pilvaxban „kávéköltőként” feszít, vagy ahogy Ibsen a Nóra budapesti premierjére érkezve elkölti vacsoráját a Drechslerben. Apropó, színház: feltűnik Molnár Ferenc, akinek a New York volt a nappalija, vagy a fiatal Major Tamás, a Simplon törzsvendége.
A könyv nemcsak írók és költők, hanem újságírók, politikusok, színészek, sőt kávésok életrajza is, és közben sajátos Budapest-történet is: megtudjuk, hol voltak a kávéházak, és mikor váltak felkapottá az épp ekkortájt növekvő nagyváros egyes részei – a New York vagy a Hadik például nem volt divatos helyen, ám a metropolisz körbenőtte őket.
A kávéház mint tér és mint intézmény is folyamatosan változik: jönnek a háborúk, a rendszerváltások, új kormányzatok, új elvárások. Van, ahol a törzsvendégek elmennek, máshol visszatérnek, ritkán, de olykor új életre is kel a hely. A könyv ezeknek az átalakulásoknak a krónikája is. Számos példát látunk arra, hogyan tükröződött vissza az aktuálpolitika a kávéház ablakán – már korán volt köztük rebellis fészek (Kammon), máshol a győztesek gyülekeztek (Kávéforrás), de akadt semleges menedék is (Korona).
Számos jeles művész életvitelszerűen tartózkodott a kávéházakban. Az intézmények számukra menedéket és irodalmi inspirációt éppúgy jelentettek, mint szociális védőhálót. A Japán kávéház „javító kávéjának” esete példázza, milyen mély volt a kölcsönös függőség: kávés, pincér és íróvendég szinte családként működött együtt. Még akkor is, ha a kuncsaft éppen Szabó Dezső, a Philadelphia pokrócmodorú törzsvendége volt.
Nyáry Krisztián könyve érzékelteti az idő múlását, ezáltal pedig a kávéházakat körülvevő világ átalakulását is. Miközben a kávéházak jellegzetes lakói korosodnak vagy épp cserélődnek, a hely szelleme sokáig érintetlen marad. Az Itt kávéztak ők ezért sem csupán nosztalgikus visszatekintés, hanem – minőségi bédekkerhez illően – meghívás is: a könyvben bemutatott két tucat kávéház némelyike ma is létezik, olyikban kávét is mérnek. Igaz, többnyire aranyáron teszik (ennek okai szintúgy kiderülnek), de a kötetből megszerzett gazdag háttértudás birtokában új magabiztossággal intünk majd a megfelelő irányba: Főúr, fizetek!
Kapcsolódó cikkek:
