Úgy tűnik, a magyar irodalomnak van két jelentős topikja, amelyben íróink egy nem elhanyagolható része szereti kisebb-nagyobb mértékben hallatni a hangját, aminek aztán érzékletes és maradandó nyoma lesz az egyes művekben is. Az egyik ilyen a futball, amelynek a magyar irodalomban föllelhető markáns lenyomatai ma már közismerteknek mondhatók. És úgy tűnik, hogy az utóbbi időben fölzárkózott melléje a gasztronómia, elvégre az elmúlt pár évben több jeles kortárs írónk jelentetett meg irodalmi szakácskönyvet, amelyben irodalmi igényességgel és eszközökkel, történetekbe csomagolva mesélnek kedvenc ételeiről és receptjeiről.
Nyáry Krisztián új, magyar írók ételeit taglaló, Így ettek ők című munkája ugyanakkor lerántja a leplet arról, hogy a gasztronómia iránti vonzalom az irodalmunkban korántsem tekinthető újkeletűnek, dacára annak, hogy a közhiedelem szerint az irodalmárokra pénztelenségük okán nemigen jellemző a vonzódás az asztali örömök iránt. Az éhség a szűkölködés egyik jele, a szegénység ábrázolása pedig fontos és jelentős irodalmi eszköz mind az egyénről, mind a társadalomról szóló hiteles leírásokban, úgyhogy a közvélemény tekintetébe hosszú időn keresztül beleégett az éhező irodalmár képe.
Nyáry viszont az Előszóban Kosztolányit idézi, aki képmutató hazugságnak nevezte és utálta a „hamis romantikát, amely valaha – álszeméremből – kisütötte, hogy ’enni prózai dolog, nem enni viszont költői’”. Később meg az lett vita tárgya, hogy „nyegleségnek és érzéktelenségnek számít-e”, ha egy író előszeretettel, sőt kiemelten foglalkozik gasztronómiával.
Nyáry tehát ebben a gazdagon illusztrált, anekdotákat, jelenségeket, trendeket és recepteket egyaránt felsorakoztató, olvasmányos kötetében a gasztronómia felé megnyilvánuló magyar irodalmi érdeklődés legfontosabb és legjellemzőbb állomásait szedi össze és ismerteti. Kezdve mindjárt Bethlen Miklóssal, akinek önéletrajzi művét leginkább azért szokás idézni, mert részletes leírás található benne a költő-hadvezér Zrínyi Miklós haláláról; ugyanakkor a 17. századi erdélyi kancellár sok más mellett nem csupán gáláns kalandjairól tesz említést az önéletírásában, hanem a kor étkezési szokásaiba is betekintést nyújt. Kiderül például az is, hogy rendkívül lelkesedett a káposztáért, amiben korántsem volt egyedül. A káposztás hús a kor kedvelt eledele volt, olyannyira, hogy Kemény János erdélyi fejedelem titkos leveleiben Magyarország kódneveként használta;
a korszak egyik kedvelt mondása, a „Hagyd el a káposztás húst” pedig azt jelentette, hogy „Vetkőzd le a magyar szokásokat”. A felszólításnak irodalmárjaink közül kevesen tettek eleget, szerencsére nem hagyták el a káposztás húst.
Nyáry összeállításából az is kitűnik, hogy a magyar írók döntően a magyar étkekért lelkesedtek, aminek egyik érdekes megnyilvánulása volt például Mikszáthnál az, hogy műveiben a külföldi ínyencségek iránti rajongás morális vészjelzésként szerepel. A nagy palóc is kedvelte a hazai ízeket, orvosai intései ellenére rendszeresen úgy zárta napjait, hogy hatalmas tányér, tepertővel gazdagon megpakolt túrás csuszával szenderült álomba. De nem volt ellensége az asztal melletti mulatságoknak Csokonai sem: a borkedvelő poéta „drága kincsem, galambocskám” becézéssel illette kedvenc csikóbőrös kulacsát, ellenben kollégiumi legátusként nem igazán nyűgözte le a kiskunhalasiak böjtös vacsorája. Vörösmarty egy-egy étkezés után maga termelte dohányból tekert szivart szívott, igaz, annak a barátai szerint pocsék íze volt, viszont az első magyar gyártmányú szivart később a költő tiszteletére keresztelték el Csongornak.
Jókai egy gasztronómiai vita nyomán választotta a jogi karrier helyett az írói pályát.
Tömörkény műveiből kitűnik, hogy „az étkezés ábrázolása a tanyasi hierarchia ábrázolására is alkalmas”. A Hét hasábjain Emma asszony bőrébe bújó Ignotus arra szólította föl a lap olvasóit, hogy küldjenek eddig ismeretlen és ritka ételekről szóló recepteket, ami nem csupán remek marketingakciónak bizonyult, de egyfajta kulináris kiegyezést is sürgetett, elvégre „kevés országban találkozik össze annyiféle, nemcsak ízletes, hanem különböző nemzetbeli konyha, mint éppen minálunk”. Krúdy legendás szenvedélyeit, az evés, az ivás és a nők iránti rajongását szinte lehetetlenség elválasztani egymástól.
Az arisztokraták életének hű ábrázolója, Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájában osztályának étkezési szokásaiba is bepillantást enged. Ady imádta anyja, az „ides” süteményeit, Molnár Ferenc első nagy feltűnést keltő regényében, Az éhes városban pedig az éhség a meggazdagodás vágyának szimbóluma volt. Móricz meg azzal keltett nagy feltűnést akkor, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóra hívta az úgynevezett népi írókat, hogy felolvasta egy átlagos magyar parasztcsalád heti étrendjét, amelyet nem mellesleg a Ritz Szálló menükártyájának hátoldalára írt fel.
Bár egyes felfogások szerint a konyha elsősorban a nők terepe, többek között ennek a megközelítésnek a tarthatatlanságát is mutatja, hogy az összeállításban hosszú történelmi korokon keresztül a férfiak kapnak hangsúlyosabb szerepet, a nők javarészt hozzátartozóként vannak jelen.
Ez viszont egyúttal a magyar irodalom sokáig elhúzódó férfiközpontúságát is jelzi – az, hogy a tartalomjegyzéket böngészve egyedüli női névként Szabó Magdáét pillantjuk meg, erre a szomorú tényre utal. Szabó Magda egyébként több művében is beszámolt az étkezési szokásokról, az ezt felsorakoztató emlékek sorában különösen fontos szerepet töltött be számára a karácsony. Örkény István kapcsán pedig ebben a témában sem szabad megfeledkezni második feleségéről, aki F. Nagy Angéla néven Magyarország egyik legsikeresebb szakácskönyvszerzője lett.
Manapság mifelénk élénk vitákat gerjeszt a rovarfogyasztás kérdése, ami Ázsia egyes részein évszázados hagyomány, Európa viszont még csak mostanában ismerkedik ennek lehetőségével, miközben Móra Ferenc egyik novellájában már tényként szerepeltek a bográcsba hulló cserebogarak.
Kosztolányi egyik fontos megfigyelése volt, hogy a nagy háborút követően az emberek – pótolni igyekezvén az évekig tartó nélkülözést – lázas evésbe fogtak, „nem volt oly drága, ritka étel, mely kielégítette volna őket”.
Márai törekedett zsíros eledelek helyett könnyebbeket, így sok zöldséget fogyasztani. József Attila „legszebb anyaverseiben gyakran megjelennek a szegénykonyha jellegzetes ételei”. Faludy György a gasztronómiai magasságokat és mélységeket egyaránt megtapasztalta – utóbbira példa a recski rizses disznómájkonzerv –, Eörsi István pedig úgy döntött, hogy a legrosszabb börtönételt, a vízben főtt grízt is jóízűen el fogja fogyasztani. Petri „receptverseket” írt, és Esterházy Péter számára is fontos irodalmi témát jelentett az ízek élvezete, csakúgy, mint Bächer Ivánnál, aki egyik esszéjében „megfogalmazta, hogy a főzés számára alapvetően családi és baráti kötelékek újrafonását jelentette”.
Mindez úgymond nagyobb léptékben is megmutatkozik: a gasztronómia az irodalomhoz hasonlóan a kultúra, az identitás és az összetartozás egyik fontos alkotóköve. Nem véletlen, hogy több ponton és számos csavarral kapcsolódnak egymáshoz. Erről ad újabb, erős és hiteles tanúbizonyságot Nyáry Krisztián most.
Kiemelt kép: Fotó a Japán Kávéházról, ahol sok magyar író megfordult. / Fortepan
