Olga Tokarczuk esszékötete, Az érzékeny narrátor a Nobel-díj 2018-as átvétele utáni első, lengyelül 2020-ban megjelent kötete. A kötet nemcsak írói ars poeticát kínál, hanem hiánytalan világképet is. A benne szereplő egy tucat szöveg – előadások, cikkek, tanulmányok – főként az irodalom, az írás, az olvasás és a minket körülvevő világ értelmezésének kérdései köré szerveződnek.
Nem elvont irodalomelméleti szövegek, hanem világos, pontos, olvasmányos esszék, melyek egy író reflexióit rögzítik a kortárs kultúráról.
Tokarczuk nevét egyértelműen a Nobel-díj tette széles körben ismertté Magyarországon: legfontosabb regényei és novellái mára nálunk is elérhetők. A L’Harmattannál megjelent, sűrű gondolatiságú értekező prózákat tartalmazó esszékötetét Hermann Péter – aki a Nyughatatlanok című regényt is magyarra ültette – fordította le. A kötetben feltűnnek a magyar olvasó számára már ismerős témák a filológiai aprómunkától az élővilág védelméig, melyek az új keretezés révén másféle értelmezői megközelítést tesznek lehetővé, mint Tokarczuk szépprózája esetében.
Az érzékeny narrátor nem memoár és nem regényekhez írt kommentár, bár a szerző több helyen reflektál saját műveinek keletkezésére. A könyvben felmerül az utazás mint etikai kérdés, az állati jogok, az empátia, a fikció és a tényirodalom viszonya, a fordítás fontossága, a történetmesélés hatalma – és mindenekelőtt az irodalom szerepe egy széttöredezett világban.
Tokarczuk vallja, hogy „a világ megértése történetekből és azok megértéséből áll”, és „minden jó könyv egy kicsit megváltoztatja a világunkat.”
Az irodalom itt nem dísz vagy szabadidős tevékenység, hanem az egyes számú megismerési forma. Tokarczuk meggyőzően érvel amellett, hogy „tudásunk, tapasztalatunk, ízlésünk, szenvedélyeink és érzelmeink többsége közvetlenül összefügg az általunk elolvasott könyvekkel.” Másképp: az olvasás dönt helyünkről a világban. Az esszékből kirajzolódó világlátás következetes: a szerző a komplexitás, az empátia és az árnyaltság pártján áll. Megrendít a mondat természetessége: „Akármi történik veled, az velem történik, nincs idegen szenvedés.”
A kötet fontos célja a fikció helyzetének újraértelmezése. Tokarczuk nem rejti véka alá szkepszisét az irodalom piacosodásával kapcsolatban. „A világ egyre jobban emlékeztet egy olyan boltra, ahol minden öt złoty” – írja egy helyütt, és amikor a megszaporodó kreatívírás-tanfolyamokról szól, az olvasó osztja a szerző okos kiábrándultságát.
A kötet alaptónusa mégsem a panasz: az irodalom szerinte „nagyszerű, lélegzetelállító szemfényvesztés”, „holografikus mozi, [ahol] a néző a vetítés részévé válik”, az olvasás pedig „az egészséges, kiegyensúlyozott szellem privilégiuma.”
A kötet egyes részei – például az Ognózió vagy az Állatmaszkok – az irodalom határain túllépve etikai kérdéseket feszegetnek. Az elsőrangú Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című regényből is ismerős felvetések ezek: mit jelent emberek és állatok együttélése? Hol húzódik az emberi empátia határa? Milyen módon lehet felelősen tekinteni a másságra – legyen szó más fajról, kultúráról, tapasztalatról?
Tokarczuk szerint a nyugati ember identitása túl zárt: „önazonosságának résmentes kapszulájába zárva vízhatlannak, impregnáltnak tűnik mindazzal szemben, ami más.” Ezzel szemben ő az átjárások lehetőségét keresi térben és időben egyaránt.
A könyv (egyben a Nobel-előadás) címében szereplő érzékeny narrátor egyszerre technikai és filozófiai fogalom. A történetmesélés a világértelmezés egyetlen érvényes kerete, a narrátoré pedig az a tudat, amely képes az övétől eltérő perspektívákat is a sajátjává tenni: „Az irodalom mások nézőpontjainak, egyesek utánozhatatlan szellemén átszűrt világképeknek a szezámja.”Aki már ismeri Olga Tokarczuk nagy vivőerejű prózáját, Az érzékeny narrátort olvasva új értelmezési kulcsokra bukkan. Aki pedig most találkozik vele először, megismerheti a nagyszabású életmű mögött álló alapelveket.
Kapcsolódó cikkek:
