Hét év után jelentkezett új, önálló kötettel Csepelyi Adrienn. A Nagymamám magyaráz kiindulópontja a szerző humoros Facebook-bejegyzése volt, ám a kötet maga húszévnyi munka eredménye. Egyszerre családi történetek gyűjteménye, néprajzi és tájnyelvi kalauz és magával ragadó memoár. Ki merem jelenteni, ilyen kötet nem született korábban; leginkább lenyűgöző tulajdonága mégsem összetettsége, hanem az erő, mellyel olyan emlékekhez és élményekhez kapcsolja az olvasót, amelyeket személyesen talán át sem éltünk, mégis meghatározzák identitásunkat. Interjú.
Régóta kérdezgetlek, mikor jön az új könyv, de őszinte leszek, nem ilyen könyvre számítottam. Tudom, hogy számos elmesélésre váró ötleted van, miért épp ez lett belőle?
Egyrészt szó szerint megálmodtam. Húsz éve végeztem először nyelvjárásgyűjtést Szatmárban, az utóbbi öt évben jelentős mennyiségű új hangfelvételt halmoztam fel.
A major depresszióból való gyógyulásom komoly terápiás munka volt, és összeért a gyűjtéssel: tulajdonképpen megadtam magam az anyagnak, és megírtam a könyvet, ami kikívánkozott belőlem.
Másrészt a további ötleteim, a hosszú távú terveim ezen keresztül lesznek majd igazán érthetőek, elhelyezhetőek a szakmai munkámban.
Ez a kötet sokkal komplexebb annál, hogy rövid történetek gyűjteményének nevezzük, ugyanis a magyar vidék kultúrájának számos része felbukkan benne (gasztronómia, ünnepek, vallási szokások). Törekvés volt a részedről, hogy a kötet valamiféle kulturális hidat képezzen múlt és jövő, város és vidék, vagy akár különböző generációk közt?
Ez kimondatlanul az első pillanattól ott élt bennem, de azt akkor még nem mértem fel, hogy ez nem egy sztorizgatós, cuki kis könyv lesz. Amikor az első leiratokat elküldtem a szerkesztőmnek, Laik Eszternek, ő is elmondta, hogy ez fantasztikus, de ebben a töménységben nem befogadható, túl megterhelő.
Tehát tulajdonképpen az alapanyag hozta magával a formát, a témákat: nagymamám magyaráz, de én is magyarázom nagymamámat. Végül pedig a nyelvtörténész lektort, Dr. Gacsályi-Bába Barbarát kértem meg arra, hogy a szabolcs-szatmári nyelvjárás jellegzetességeit a szakmai követelményeknek megfelelően jelöljük a könyvben – ily módon nyelvi pillanatkép is a kötet.
Sokat tanultam a nyelvhasználat és a lélek viszonyairól a munka során, emellett megértettem adatközlőimet és önmagamat, a családunk történetében elfoglalt helyünket, a működésünket és a mögötte húzódó okokat.
A Nagymamám magyaráz fontos része a humor. Mit tapasztaltál a beszélgetések során, miből fakad ezen emberek életében ez a furcsa derű még akkor is, amikor épp nehéz sorsukról beszélnek?
Egész egyszerűen nem volt más megküzdési módjuk. Legalábbis azoknak, akik az én könyvemben szerepelnek, biztosan nem volt.
Szegényparaszti világban éltek, amiben az egész napos munka közben-után sem idő, sem energia nem maradt a traumafeldolgozásra.
Annak különösen örültem, hogy a humor nem fedi el és nem romantizálja e generációk életét. Hogyan lehet szerinted megtartani a nosztalgiát anélkül, hogy kitakarná a múlt néha kellemetlen igazságait, traumáit?
Úgy érzem, a kulcs a megértés. Az utolsóként meghallgatott felvételen a tüdőrákban haldokló nagymamám mesél. Sokáig halasztgattam a leiratozást. Nagyapám akkor már nem élt, nagyanyám pedig eltitkolta a betegségét, hogy mielőbb a papa után mehessen.
Két-három perces részletekben tudtam csak hallgatni, annyira felkavart, de közben rádöbbentem, hogy valójában egy gyerek szól belőle. Aki végre elmondhatja, mennyire fáj.
Rájöttem, hogy több felvételen hallottam kislányokat nagymamahangon mesélni a gyerekkori traumáikról, olyan élményekről, amikre korábban még soha nem kérdezett rá senki. Ekkor állt össze mindaz, amit korábban nem értettem ezekkel az emberekkel kapcsolatban.
Valóban a sok apró történetben felbukkannak kifejezetten nehéz témák is. Hogyan döntötted el, mit érdemes beemelni a kötetbe, és mit hagyni feledésbe merülni?
Nagyon keveset hagytam ki. Kizárólag olyasmit, amivel bárkit, akiről név szerint meséltek, esetleg a leszármazottaikat, megalázó helyzetbe hozhattam volna. Nem adhatom ki azokat, akik a bizalmukba fogadtak. Nem a szenzációhajhászás volt a cél, hanem hogy a szélesebb közönség is megérthesse, hogy min ment keresztül a magyar vidék az elmúlt százötven évben. Hogy milyen univerzális történetek léteznek, hogyan határozta meg a szatmári embert a folytonos újrakezdés, az egzisztenciális szorongás.
Hogy miért invitál be, ha megdicséred a házát, miért kommunikál olyan végtelenül nyíltan és egyenesen. Nincs még egy vidéke Magyarországnak, amely területileg, illetve természeti, társadalmi, mezőgazdasági, vallási és nyelvi szempontból ekkora átalakuláson ment volna át az utóbbi kétszáz évben. Az orosz-ukrán háború hatására ez a változás ismét felgyorsult, így a Nagymamám magyaráz időkapszula-funkciója is felerősödött.
Azt vettem észre, hogy bár én Zala megyéből származom, a gyerekkorom nagyon hasonlóan telt, de Budapesten felnőtt ismerőseim is ugyanúgy tudták élvezni. Miért lehet az, hogy valamiképp ez a kötet ilyen széleskörűen képes megszólítani az olvasót, akár azt is, akinek nincs hasonló emléke gyerekkorából?
Egyszerűen léteznek az egész magyarságban mélyen gyökerező minták: például a sírva vigadás, az (ön)ironikus humor. Ezek tükrében mindegy, hogy az olvasó gyerekként a 7. kerületből ment Kispestre nyaralni a nagymamájához, vagy Szatmárban nőtt fel.
Másrészt a kötet által felölelt százötven évben rengetegen költöztek vidékről a nagyobb városokba, akik őrizték tájszavaikat, hangzókészletüket, szokásaikat. Így ezek a már nagyvárosokban születettek számára is megélt emlékek, ismerős fordulatok, ételek, sztorik.
Én húsz éve Budapesten élek, de minden évben hagymahajas tojást festek és sárgatúrót főzök húsvétkor. A kötet képes arra, hogy előhívja ezeket a mélyben lappangó élményeket.
Kíváncsi lennék, változott-e munka során a célod? Nyelvjárásgyűjtésnek, múltmegőrzésnek indult, de váltott-e vajon terápiás munkába? Egyáltalán, ez a kettő elválasztható?
Több szálon futó történet volt, és a szálak egy adott pillanatban összeértek. Saját terápiás folyamatomban egyszerűen nem lehetett továbbhaladni anélkül, hogy a könyvben taglalt viszonyrendszereket feltérképezzem.
A Nagymamám magyaráz mégsem tipikus terápiás kötet – legalábbis semmiképpen nem az enyém. Ez a könyv eszköz ahhoz, hogy más is elkezdje megismerni a saját családrendszerét.
Az előző köteted, a Belemenés hét évvel ezelőtt jelent meg. Az már egy korszak. Mi számodra a legfontosabb tanulság a két kötet megjelenése között eltelt időből?
Jó kérdés. Azt, hogy mindkét könyv akkor tudott megszületni, amikor végre magamat választottam.
Kapcsolódó cikkek:
