Han Kang neve nem ismeretlen a magyar olvasóknak: A növényevő testlázadása, a Nemes teremtmények történelmi sebei és a Görög leckék törékeny, a nyelv köré szerveződő szerelme mind ugyanannak az írói világnak a különböző arcai. A 2024-ben Nobel-díjjal kitüntetett dél-koreai szerző következetesen kutatja, hogy mennyit bír el az emberi test és lélek, miként rakódik egymásra személyes és kollektív trauma, és hogy hol az a pont, amikor a fájdalom átcsap makacs gyengédségbe.
A Nem válunk szét egyszerre összegzés és továbblépés. Fordítója, Kiss Marcell szerint Han Kang világa az „irónia- és önirónia-mentes, komoly, költői próza”, amelynek mondataiban „időnként törékeny, időnként kegyetlen szépség” munkál.
A pulzáló kettősséget talán semmi sem ragadja meg jobban, mint a hó, amely ugyan a kötet lapjain szinte elnyeli a világot, mégsem képes betemetni mindazt, ami történt.
A regényíró Kjongha még lábadozik, amikor régi barátja, Inszon súlyos balesetet szenved. Inszon dokumentumfilm-rendezőből lett asztalos, akinek a munkáit gyakran a történelem elhallgatott fejezetei inspirálják. Most arra kéri Kjonghát, utazzon el helyette Csedzsu szigetére, és gondoskodjon kismadaráról, Amáról, amíg ő kórházban fekszik. Igen, tényleg csak ennyi történik a jelen idejű cselekményben: egy legyengült nő repülőre, majd buszra száll, hogy a hóvihar kellős közepén, egy világvégi tájon megpróbáljon eljutni egy eldugott házba, hogy megetessen egy madarat. A sorokból áradó feszültség mégis szinte elviselhetetlen, mert Han Kang minden mozdulatba, színbe, szagba és emlékbe kivételes sűrűséget présel.
Útközben Csedzsu másik arca is láthatóvá válik: a fehér hó alatt ott lapul az 1948-as felkelés és az azt követő mészárlás története, a tömegsírok, az elhallgattatott túlélők.
Aki olvasta a Nemes teremtményeket, újra látja a lidérces képeket: ott Kvangdzsu, itt Csedzsu a színtér, és a szerzőt újra az foglalkoztatja, hogy miként lehet formát találni az elmondhatatlannak.
A Nem válunk szét mégsem történelmi regény. Az idő állandóan eltörik és szétfoszlik: Kjongha a havas jelenből egy félmondattal siklik vissza gyerekkori emlékeibe, Inszonnal folytatott beszélgetéseibe, a túlélőkkel vagy az áldozatok utódaival készült interjúkba. Minden történet mögött újabb elbeszélés lapul: emlékezést olvasunk egy beszélgetésről, amiben valaki elmesélte, hogyan hallotta másoktól, mi történt.
Han Kang prózája ezúttal még álomszerűbb, mint korábban. A hóviharban botladozó Kjongha érzékelése elbizonytalanodik: a külvilág és a saját teste közti határ elmosódik, mintha ő is kísértetté válna. Élők és holtak, jelenlévők és eltűntek egyazon térben mozognak: a hó átjárót nyit az idősíkok között. A szöveg úgy ragaszkodik a valósághoz, hogy közben a mágikus realizmus és a misztika irányába is kitekint.
Han Kang takarékosan dolgozik motívumaival. A madár törékeny testét etetni, óvni, tisztítani kell, miközben sorsa összeér a csedzsui áldozatokéval. A hó vakító, hideg közeg, amelyben könnyű eltévedni, és amely egyszerre fed be és leplez le.
Kjongha és Inszon barátsága sajátos dinamikával bír: elhallgatások és félreértések között lavírozva nem válnak szét, még akkor sem, amikor egyikük már alig van jelen a földi világban. A regény tétje, hogy mit kezdünk a hallgatással, legyen szó a társadalmat vagy egyes személyeket sújtó némaságról.
A Nem válunk szét olyan, mint egy kiadós, hosszú álom, amelyből talán kimerülten ébredünk, mégis tisztábban látjuk utána a világot. A hó alól kikandikáló fűszálakat, a repedezett betontömböket. Emlékeket, amelyeket nem fed be az idő. A zárlat nem ad feloldozást, mégis közelebb visz annak megértéséhez, mit jelent embernek maradni egy embertelen világban.
Kapcsolódó cikkek:
