Ha egy szóval kellene leírnunk, bravúrosnak neveznénk Han Kang Görög leckék című könyvét – ez a hivalkodó kifejezés azonban nem illene hozzá.
Sokszor van úgy az átlagember – aki nem irodalomtudós vagy egyéb szövegekkel dolgozó szakmabeli –, hogy tudomásul veszi, elismeri ugyan a nagy jelentőségű szakmai díjakat, de nem feltétlenül érti, milyen nüanszok indokolták odaítélésüket. Han Kangnál viszont nincsen kérdés – legalábbis így, laikusként, mert a szakma azért valamelyest meglepődött a tavalyi díjazott személyén. Ebben ugyanakkor vastagon benne lehet a statisztika torzító ereje is: dél-koreai szerző még soha nem kapott irodalmi Nobelt, ami azt illeti, ázsiai nő sem, miért is gondolták volna hát esélyesnek a Növényevő című, Man Booker-díjas regényével sokak figyelmét felkeltő szerzőt?
Mezei olvasóként ugyanakkor Han Kang irodalmi Nobel-díja a Görög leckék című kisregénynek nagyjából a harmadik oldalán tökéletesen nyilvánvalóvá válik:
Ilyen tökéletesen összpontosított, ilyen esszenciává lepárolt, versszerűen finom szövegeket még olvastunk is talán, de olyat, ami mindezt tapintható karakterekkel és átélhető, csendes tragédiákkal terhes mikrotörténettel képes párosítani, amihez valami személyes közünk is van, már nem biztos.
Han Kangnak ez a harmadik magyarul is megjelent regénye: az említett növényevő mellett még a Nemes teremtmények érhető el itthon. És ha már nyelvek: az írásjelek poézisa, a különböző nyelvek finom, oly sokszor fájón lefordíthatatlan árnyalatai az egyik olyan mozzanat, amire biztosan emlékezni fogunk a Görög leckékből. Persze, már a cím is sejtet ebből valamit – miközben nagyon is konkrét cím ez, hiszen a regény két hőse valóban görög nyelvórák révén kerül kapcsolatba egymással.
Két, a pusztító magányosságba napról napra egyre mélyebben bezáródó emberről van szó, akikben nemcsak a magány a közös, hanem az is, hogy a világgal való kapcsolattartásuk egy-egy eszköze szinte elérhetetlen a számukra.
A férfi élete javát hazájától messze, Németországban töltötte, és csak a közelmúltban tért vissza szülőhazájába, így egészen sajátságos élményei vannak az otthonosságról és idegenségről. A világtól való elszigetelődését azonban nem ez fokozza igazán, hanem a tény, hogy egy örökölt betegség miatt már most is alig lát, hamarosan pedig teljesen meg fog vakulni.
A nő pedig – korábban maga is a nyelvvel dolgozó értelmiségi – nem tud beszélni, még ha nem is szervi, „csak” – és ez a „csak” az elképzelhető legnagyobb idézőjelben értendő – lelki okok miatt. A nyilvánvalónak tűnő magyarázatok ugyanakkor – édesanyja halála vagy a tény, hogy kisfia felügyeletét annak apja nyerte el, hamarosan pedig még annyit sem láthatja majd, mind eddig, ugyanis messzire költöznek – nem elég rétegeltek. Inkább valami olyasmi áll a szótlanság hátterében, hogy már nem tud benne hinni, hogy a beszédnek bármi értelme lenne. Ezzel együtt a nyelvi formák, a jelentések árnyalatai még az életét egyébként átitató teljes nihil mellett is lenyűgözik, így ógörögöt tanul, éspedig a férfi filozofikus, költői atmoszférájú óráin.
Miközben csupa finom filozófia és érzéki költészet az egész, azért mégis kirajzolódik e két ember múltja, fátyolosan-töredékesen és zaklatottan, mégis elég teljesen ahhoz, hogy annak ellenére hús-vérnek lássuk őket, hogy óriási magányukban már szinte áttetszővé váltak.
Az, hogy ők ketten végül utat találnak egymáshoz az érintkezés minden nehezítettsége ellenére, minden túlzás nélkül sorsszerű – és alighanem életmentő is. Gyönyörű az egész, karcsú, szikár, fojtott – fájdalommal szürkített szépség, ami sokáig az olvasóval marad.
Kapcsolódó cikkek:
