Thomas Schlesser Mona szeme című kötete cseles darab: látszólag egy kislány története, aki nagyanyja halála után nagyapjával karöltve minden héten a Louvre-ba látogat, méghozzá azért, mert előreláthatólag egy éven belül megvakul. A regény azonban ennél többről szól: a művészetbe vetett emberi hit regénye, amely a tekintet – az emberi és a festett – teremtő és romboló erejét vizsgálja. Schlesser amúgy is a művészettörténet egyik lakonikusan mosolygó rajongója, most pedig regény formában idézi meg azt a kérdést, vajon látjuk-e a világot, vagy csupán rárakódott jelentések áttétei mögött tapogatózunk.
A történet sűrű, mégis áttetsző szerkezete emlékeztet arra a narratív rugalmasságra, amelyből Abraham Verghese is építkezik A víz szövetsége című legutóbbi regényében: az érzelmi motívumok nagyvonalúak, a nyelv mégis fegyelmezett, az írói képek pedig tűpontosak. Schlesser prózája nem akar monumentális lenni, bár helyenként óhatatlanul azzá válik, leginkább a Louvre termeiben bemutatott alkotások jelentőségénél fogva. Mona és a nagyapja ide vezető útjai eközben egyszerre kutatják egy gyerek gyászfolyamatát és a kultúra önismeretét abban a tekintetben, hogy miként próbáljuk keresni a szépséget szenvedéssel teli időszakainkban. Itt tehát a műalkotások nem magasabb rendű tárgyak, hanem saját lelkünk tükörképei.
A gyász lassú változása a könyv egyik legszebb vonulata. Schlesser a fájdalmat nem drámai csúcspontokban, hanem egészen apró rezdülésekben mutatja meg.
A művészet itt nem menekülőút, ahogyan azt sokszor tévesen hangoztatják, hanem a megküzdés, a túlélés módszere, ami egyben rávilágít arra is, hogy magát a veszteséget sem muszáj hiányként megélni és értelmezni. Lehet ugyanis ez az emlékezet, az emlékezés egy új, csodálatos formája is.
A Mona szeme egy rendkívül szépen rétegzett regény, szerteágazó szimbólumrendszerrel. Egyik legérdekesebb aspektusa talán az, ahogy a látás képessége politikai és filozófiai dimenziókat kap. Schlesser finoman, de határozottan jelzi, hogy a múzeumi tér nem afféle semleges és független zóna. A festmények nem önmagukban állnak, hanem a történelem és a társadalmi hierarchiák sűrű hálózatának útjelzői. A kislány fokozatos ráébredése erre a rendszerre egyszerre megható és provokatív.
Schlesser regénye végül az által válik igazán jelentőssé, hogy a klasszikus művészeti kánon legnagyobb neveit nem ikonokként, hanem dialóguspartnerekként kezeli. Azt kutatja, mit mutathatnak, taníthatnak a jelen emberének, és még inkább a gyermeki léleknek.
A festmények így észrevétlenül maguk is a regény szereplőivé válnak, képesek újrarendezni egy védtelen gyerek világképét, és ezzel hatást gyakorolni az olvasóra is. Ez már szinte metafizikai dimenzió, ahogy egy műalkotás beszéltet más műalkotásokat a befogadó közeg kedvéért. És ezzel szemben, bár megtehetné, nem akar megfejteni semmit. Ahogy a művészet értelmezése is sokszor szubjektív, ennek szabadságát Schlesser meg is hagyja az olvasónak.
A Mona szeme tehát a címének tökéletesen megfelelve alapvetően nem a művészetről, hanem a látásról, a látásmódról szól. Arról, hogy ez is egy tanulható képesség, és megrázó, hogy épp annak alakján keresztül kell ezt felismernünk, akit a természet hamarosan igazságtalanul megfoszt ettől.
Schlesser azonban állítja: nem számít, mennyi ideig nézzük az adott festményt, csak az, hogy milyen érzéseket kelt bennünk, amikor elfordulunk tőle. Hogyan őrződik meg számunkra, és mit változtat az életünkön. Rendkívül különleges és tanulságos történet ez – így decemberben egyébként is ránk fér, hogy kicsit másképp tekintsünk önmagunkra és a világra.
Kapcsolódó cikkek:
