Solvej Balle visszavonultan él egy dél-dániai szigeten, ha pedig nagy ritkán interjút ad, előbb-utóbb Bill Murray-ről kezdik kérdezni. Bár ez utóbbi téma is kimeríthetetlennek tűnik, az írónőnek van még egy ennél is jobb sztorija: 30 éve készülő, hétrészesre tervezett, A térfogatszámításról című regényfolyama.
A regény gondolata először a 80-as évek végén született meg, aztán évekig csak fejben íródott, majd a szerző újabb hosszú éveken át nem talált kiadót a kész műhöz, mígnem saját kiadójánál kezdte el publikálni a történetet 2020-ban. Az idő tehát már a kezdetekben is fontos szerepet játszott A térfogatszámításról-opusz sorsában, a robbanásszerű sikeréhez pedig – több mint 30 nyelvre fordították le, jelölték a Nemzetközi Booker-díjra és elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját –kétségtelenül hozzájárult a Covid alatt szerzett közös tapasztalatunk is a napok ismétlődéséről, a befagyott időről és az agy monotonitásra adott válaszairól.
Tara Selter és férje közösen visznek egy könyvrégiségekkel foglalkozó vállalkozást. Kapcsolatuk szoros, meghitt és jól felépített szabályok szerint működik – egészen egy november 18-i napig, amikor Tara rájön, hogy időcsapdába került. Minden egyes reggelen ugyanaz a november 18-i nap kezdődik újra, és erről egyedül ő tud.
Ezen a ponton már az is érthető, hogy miért gondol egyből Bill Murray-re az is, akinek egyébként nem minden gondolata a színész körül forog. Az 1993-ban mozikba került Idétlen időkig (Groundhog Day) alapkonfliktusa első blikkre tényleg megegyezik a regénybeli Tara Selter krízisével: a kultfilm főhőse minden reggel ugyanarra a napra ébred, hiába próbálja megtörni a körforgást álszent kedvességgel, vállalhatatlan bunkóságokkal vagy kétségbeesett öngyilkossági kísérletekkel.
A film és a könyv közötti párhuzamok azonban ezzel véget is érnek. Részben azért, mert a két alkotás között semmilyen ok-okozati összefüggés nincs, Solvej Balle már 4-5 évvel a film megjelenése előtt elkezdett dolgozni a regényen (ahogy a Guardiannak nyilatkozta: hálás volt érte, hogy egy sikerfilm megspórolt neki pár gondolatkísérletet, zsákutcát, és az alaphelyzetet olyan irányba vitte, amivel neki soha nem állt szándékában foglalkozni). Másrészt pedig azért – és ez a fontosabb –, mert Balle regényében az idő sokkal kiszámíthatatlanabb természetű, könyörtelenebb, és magasabb téttel nyomja körkörös hullámai alá Tarát.
A történet kezdetén Tara egy frissen szerzett sérüléssel érkezik meg az időcsapdába, ami a cselekmény előrehaladtával (pontosabban: körbehaladtával) lassan, de biztosan gyógyulni kezd. Később a főszereplő azt is észreveszi, hogy minden ismétlődés ellenére nő a haja, teste apránként ugyan, de öregszik, bizonyos tárgyak pedig ellenállnak az állandó ismétlődésnek.
Hogy csak a legnyomasztóbbat említsem: az elfogyasztott ételek másnap nem születnek újjá a hűtőben és a boltok polcain. Tara egyszerűen felfalja maga körül a világot.
Az újra és újra lejátszódó november 18-a nem adja meg az ismétlődéssel járó biztonságot Tarának, a beragadt világ szabályai egyáltalán nem kiismerhetők, és ez bizonytalanság teremti meg a regény végig kitartó kísérteties, hátborzongató atmoszféráját. Az oldalak előrehaladtával nem egy romantikus komédiában találjuk magunkat, hanem egy mentális erőpróba közepén. Tara – nem mindig dicsőséges és sikeres – küzdelme józan esze megőrzéséért sokkal inkább teszi köthetővé a regényt a klasszikus sci-fi-irodalom nagyágyúihoz, Lemhez (Solaris), Sztrugackijhoz (Piknik az árokparoton/Sztalker) Clarke-hoz (2001: Űrodüsszeia), ahol a fizika és az univerzum felborult szabályai helyezik egyre szoruló satuba a hősöket.
A térfogatszámításról nem kíván tanítani, helyette közös gondolkodásra hívja olvasóit. A regény pontosan érzi az alapszituáció buktatóit, és a maga finom eszközeivel gyorsan le is vágja a történet Hollywood felé nyújtózkodó szálait: Tara nem válhat lottónyertessé, bűnözővé és szuperhőssé sem, mert tetteinek olykor következményei is vannak.
A könyv nem fullad száraz filozófiai-fizikai eszmefuttatásba sem, bár kétségtelen, hogy a szerző alapos kutatásokat végzett a területen. Helyette gyorsan lezongorázza a legalapvetőbb és legracionálisabb kérdéseket, hogy megérkezhessen valódi témájához: az időhöz.
Mi a viszonyunk a minket meghatározó tárgyakhoz, emberekhez és emlékekhez, ha a kapcsolatból kivonjuk az időfaktort? Tudjuk-e szeretni életünk társát, ha mindennap ugyanazt kell átélnünk mellette? Képesek vagyunk-e betartani az együttélés szabályait, amikor nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy következmények nélkül felrúgjuk azokat? Tudjuk-e, hogy kik vagyunk, ha kapcsolatainkba, társadalmi státuszunkba és tárgyainkba sem kapaszkodhatunk? Léteznek-e egyáltalán ezek a dolgok – szerelem, én, társadalom –, ha nincs idő?
És mi marad helyette?
Solvej Balle válasza egy mondatban: november 18-a marad. És mellé egy legalább november 18-i méretű regényfolyam, amit a szerző hétkötetesre tervez. Jelenleg az ötödik rész megírásánál tart, magyarul pedig az első két könyvet olvashatjuk.
Akár újra és újra.
Kapcsolódó cikkek:
