Ali Smith Gliff című regényét olvasni olyan, mint leülni egy forgalmas téren és nézni a járókelőket. Nem biztos, hogy minden pillanatban lesz értelme, de az igen, hogy utána jóval kevesebb kedvünk lesz elővenni a telefonunkat.
„Minden, amit megírtam benne, az már megtörténet valahol, valamikor a világban” – nyilatkozta egy helyen A Szolgálólány meséjéről Margaret Atwood. Bár a disztópiák kortárs mesterétől elsőre talán meglepően hangozhat a kijelentés, valójában nincs benne semmi különös. Atwood az olvasóit megkíméli attól a felesleges és kevéssé gyümölcsöző munkától, hogy elkezdjék összevetni a valóságot a könyvben ábrázolt világgal, számolgatni kezdjenek, hogy vajon mennyi választja aktuális jelenüket a riasztó jövőtől.
A válasz: semennyi. Az összes lehetséges disztópiában nyakig benne vagyunk, hiszen ezek a könyvek pontosan azért születnek meg, hogy felhívják a figyelmünket a már most velünk élő, fejünk felett köröző árnyakra.
Ali Smith könyvére ugyanúgy igaz az atwoodi mondat. Minden, ami a Gliffben történik, akár már ma délután is megtörténhetne bármelyik fejlett országban, legyen szó állami megfigyelésről, nyíltan és következmények nélkül a környezetet mérgező nagyvállalatokról, lassan kirajzolódó, de napról napra kontúrosabb digitális kasztrendszerről. Mindennek ellenére mégsem lehetne ismerősnek mondani a Gliff világát. Leginkább azért nem, mert ami benne történik, az jobbára értelmetlen.
Nem úgy értelmetlen, mintha visszafelé olvasnánk az Ulyssest, inkább, mintha a két főszereplő gyerek, Rose és Bri szemén keresztül látnánk a világot. A nyitójelenetben a testvérek egy szálloda előcsarnokában várják kényszerűségből ott dolgozó édesanyjukat. A légkör feszült, de ennek pontos okait sem itt, sem a későbbiekben nem ismerjük meg. A lehallgatás és megfigyelés veszélye megakadályoz minden érzelmi gesztust a család tagjai között, a formálisan rövid találkozó pedig inkább emlékeztet egy gyárlátogatásra, mint egy szeretetteljes találkozásra.
Brinek és Rose-nak ezután nem sokkal már maguknak kell boldogulniuk egy olyan világban, ahol nincsenek gyökereik.
A digitalizáció az élet minden területére kiterjedt, szigorú neveltetésük miatt azonban a gyerekek csak kivételes alkalmakkor kerülhettek a minden adatot begyűjtő internet közelébe. Csak utalásokból, információmorzsákból sejthetjük, hogy ebben a világban már nem a kognitív képességek védelmében korlátozza az édesanya a képernyőidőt, hanem a gyerekek szabadsága érdekében.
Ezzel a testvérek ugyan Nem Igazolható státuszba – a történet szerint a társadalmi kasztrendszer legaljára – kerülnek, cserébe viszont szuverén, gondolkodó, kritikus személyek lesznek, kiemelkedő logikai-nyelvi képességekkel. Kérdés, hogy ez mire elég.
A töredékekből összeálló regény leginkább ott történik, ahová az olvasó (és az olvasó tekintetét vezető Bri) nem lát be. Egyszerre ismerünk meg rendszeren belül és kívül mozgó alakokat, de mélységében egyik oldal szándékait sem látjuk át, ahogyan a fejezetek közötti szakadékokat is az olvasónak kell sejtésekkel feltöltenie. A regény egyik legnyomasztóbb jelensége a szupera határoló, az a kézi vezérlésű eszköz, amellyel a hatalom bárhol, bárkit és bármit körberajzolhat vörös festékkel. Ez a teljesen értelmetlen és infantilis megoldás épp elég ahhoz, hogy egyik napról a másikra tárgyak és emberek a társadalom perifériájára kerüljenek, és folyamatos fenyegetettségben folytassák mindennapjaikat. Nincs valódi értelme, ahogyan a regényben újra és újra előkerülő, folyamatos gyomirtózásnak, vagy a kiskorúakat foglalkoztató akkumulátor-szétszerelő üzemeknek sem. Nem kell érteni a hatalmat ahhoz, hogy valaki üldözötté váljon.
Ebben az értelmetlen létezésben a két gyerek különös módot talál a szabadság megélésére: a szavakat megfosztják a hétköznapi jelentéseiktől, és egy olyan világot hoznak létre, amelyben a nyelv működését csupán ők ketten ismerik. Halandzsákkal, szabad asszociációkkal, tetszőlegesen alakított szavak segítségével veszik fel a harcot a világgal, ahol mindennek fix jelentése van, ami irtózik mindentől, ami nem egyértelmű, ami nem kategorizálható vagy osztályozható. Ebből a halandzsauniverzumból származik a regény címe is: Gliff.
Ha olvasás közben többször is a kafkai jelző jut eszünkbe, az nem véletlen. Ali Smith egy centenáriumi Kafka-antológiában jelentette meg először Art Hotel című novelláját, amelyből aztán idővel a Gliff világa is kinőtte magát. Egy, a Waterstones-nak adott interjújában úgy fogalmazott munkamódszeréről, hogy „semmi értelme megírni azt, aminek tudod, mi lesz a vége”. Ennek ellenére nem lehet azzal vádolni, hogy nem a legnagyobb tudatossággal áll neki regényeinek.
Ali Smith-t gyakran emlegetik a Brexit utáni Nagy-Britannia egyik legfontosabb írójaként. Első, 1997-es regénye, a Like már felhívta a figyelmet egyedi hangjára, később pedig a Hotel World (2001) és a There but for the (2011) című művei is elnyerték az olvasók és kritikusok elismerését. Az áttörést a Hogy lehetnél mindkettő (2014) jelentette, amely a Baileys Women’s Prize for Fiction díjat is elnyerte, majd 2016 és 2020 között az Évszakok-kvartett kötetei végleg beírták az angol nyelvű irodalom nagykönyvébe. Utóbbi különösen érzékenyen reflektál a társadalmi feszültségekre, amelyek a családokba és a legintimebb mindennapi viszonyokba szivárognak – például a politikai polarizáció, a bevándorlás kérdése vagy épp a COVID-járvány.
A sorozatban felismerhetők Smith írói világának a Gliffből is ismerős kulcselemei: a töredékes szerkesztés, a szereplők humánus ábrázolása és a tűzijátékszerű nyelvi bravúrok, amelyek magyar nyelvre ültetésében jelentős szerepet vállalt Mesterházi Mónika.
Érdekes anekdota, hogy Smith a Gliff címének kiválasztásakor olyan szót keresett, amelynek biztosan nincs jelentése. Csak lényegesen később jött rá, mekkorát tévedett. Stílszerű lenne a gliff szó mind az ötven jelentését felsorolni, de egy, a digitalizáció veszélyeiről szóló regényhez jobban passzol, ha azt ajánljuk: keressen rá mindenki, és hagyjon jó mély digitális lábnyomot maga után. Vagy kérdezzen rá személyesen az írónőnél a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol a díszvendég Ali Smith lesz.
A borítón látható fotó Antonio Olmos / Observer munkája.
Kapcsolódó cikkek:
