A cím senkit ne tévesszen meg: ez a svéd regény – bár éppenséggel arra is lenne oka – nem egy férfiellenes manifesztó, hanem egy megejtően keserédes felnövésregény egy fiúról, akinek élete szervezőerejét az életébe érkező újabb és újabb apák jelentették.
Ciki vallomással tartozom az olvasóknak: én Andrev Waldenbe emiatt a regénye miatt kis túlzással beleszerettem, mint egy kiskamasz az első idoljába. De hát mit lehet tenni, nem könnyű ellenállni egy északi bájjal felvértezett írástudó férfinak, aki ráadásul bemutatkozó regényében olyan imádnivaló naivitással, kisfiúsan nyílt szívvel ír apákról, anyákról, gyerekekről, lányokról, fiúkról, szerelemről és életről, mint ő. Akárhogy is, most, hogy megvallottam mindezt, letekerem a rajongásom, felveszem a hűvös kritikus álarcát, és elmesélem, miért csodálatos ez a regény.
Walden vállaltan saját élményeit írta meg. Azt mondják az okosok, hogy végső soron minden debütregény és debütfilm afféle „így jöttem” történet, de itt a szerző még csak főhőse nevét sem változtatja meg: a kisfiú Andrevet követjük a kamasszá válás rögös útján.
Tesszük ezt egy speciális szemszögből: onnan nézve, hogy az adott életszakaszban épp ki volt Andrev úgynevezett apja. Merthogy a regény nyitójelenetében – ami egyébként szépen előrevetíti az regény egészén végigvonuló hajlamot arra, hogy a borzalomról is a gyermeki naivitás hangján meséljen – a kis Andrev, aki ekkor még tényleg egészen kisfiú, alig hétéves, megtudja, hogy az ember, akit az apjának hitt, valójában nem az.
Ezzel tudatában új világ nyílik, amelybe aztán a legapróbb információmorzsákból épít kiterjedt fantáziaképet igazi apjáról, minden részlettel egyre színesebbre festve alakját, és alighanem minél távolabb a valóságtól. Ebben a fantáziaképben biológiai apja egy indián, csupa-csupa meseszerű tulajdonsággal – de hát épp ilyen meseszerűen látta azt az embert is, akit addig apjának hitt, és aztán ugyanilyen meseszerűen látja majd mindazokat, akik utána jönnek. Márpedig jönnek, Andrev édesanyja ugyanis kitartóan keresi a társát, és mindig talál is újakat, csak épp mindig egészen rémeseket, így Andrev képessége arra, hogy valami értelmet találjon az értelmetlenségben, a későbbiekben is kapóra jön.
Világvégeváró hippi messiáskomplexussal, üldözési mániával és a pszichoaktív kábítószerekhez való vonzódással – no meg sűrűn eljáró kézzel. Csalók, hazugok, tolvajok, ki több, ki kevesebb erőszakos hajlammal, míg az ember már megbecsüli, ha valaki pusztán csak dögunalmas – de odáig még el kell jutni.
Andrev anyja újra és újra megpróbálja, újrakezdésből újrakezdésbe esik, kínlódik és küzd a gyerekeiért. Kevés a fix pont: az egyik, hogy anya imád szellőztetni, a másik, hogy a család autója mindig épp csak hajszájnyira van a roncsteleptől, a harmadikat pedig a ’80-as évek popzenei és filmes klasszikusai szolgáltatják.
Andrev cseperedik, nézi a világot a maga különös szemüvegén keresztül, várja, hogy valamelyik férfi hátha tényleg az apja lesz, miközben próbál navigálni az iskola, a barátok, az első, a második és a többi szerelem között. Különös regény ez: ha csak önmagában néznénk, csupa nélkülözést, félelmet, bánatot és bizonytalanságot látnánk, és benne egy különc kisfiút, ám az objektív valóságot átrajzolja a gyerekszemszög, amitől a kép egészen megejtővé, szinte kedvessé válik.
Igazi keserédes, maradandó olvasmányélmény ez a regény, úgy érzem, nem is igen tudom átadni, mennyire – mindenesetre nem csodálom, hogy hazájában azonnal kedvenc lett.
Kapcsolódó cikkek:
