1926-ban jelent meg a krimi királynőjének egyik legjobb, de egészen biztosan egyik legmaradandóbb regénye, amely alapjaiban rengette meg mindazt, amit addig az irodalmi kánon a bűnügyi regényekről gondolt. Nem azért, mert különösebben brutális lenne – sőt, a gyilkosság maga szinte szemérmesen zajlik le –, hanem mert Agatha Christie itt hajtotta végre azt az elegáns, de kíméletlen műveletet, amely után a klasszikus krimi többé nem tehetett úgy, mintha minden a régi rend szerint működne. Az Ackroyd-gyilkosság nem egyszerűen egy Poirot-történet, hanem egy jól megkomponált támadás az olvasói bizalom ellen.
Talán nem véletlen, hogy a regény keletkezése egybeesik Christie életének egyik legsötétebb időszakával. 1926-ban férje, Archibald Christie elhagyta egy fiatalabb nőért, az írónő pedig idegösszeomlást kapott, majd rejtélyes módon eltűnt. Tizenegy napig senki sem tudta, hol van, a brit sajtó gyilkosságot, öngyilkosságot és botrányt sejtett. Végül egy harrogate-i szállodában bukkantak rá, ő pedig azt mondta, semmire sem emlékszik a mögötte álló napokból. Bár máig vitatott, hogy eltűnése mögött tudatos döntés vagy súlyos pszichés zavar állt, az biztos, hogy ennek az időszaknak az élményeiből és tapasztalatából egy radikálisan új szemléletű regény született. Mintha Christie nemcsak a műfajt, hanem saját pozícióját is újragondolta volna: ki irányítja a történetet, és kinek van joga az igazsághoz?
A könyvet a Bodley Head adta ki Angliában 1926. június 30-án, Christie hatodik regényeként, és már az első visszajelzésekből világosan látszott, hogy valami rendhagyó történt. A könyv gyorsan sikeres lett – pedig ekkoriban Christie még nem volt az az ünnepelt írófejedelem, akivé később vált –, és rövid időn belül több kiadást megért, majd az Egyesült Államokban is megjelent.
Az eladások stabilan nőttek, és Az Ackroyd-gyilkosság hamar Christie egyik legismertebb és legtöbbet elemzett regényévé vált. A könyvet övező lelkesedés azonban nem volt egyhangú. Több kritikus – köztük a krimi „fair play”-szabályainak számtalan önjelölt őre – csalást emlegetett. Úgy tartották, hogy Christie megszegte azt az íratlan megállapodást, amely szerint az olvasónak minden lényeges információ birtokában kell lennie, és mintegy versenyt kell futnia a nyomozóval.
Csakhogy épp ez a lényeg: Christie ugyanis nem elhallgat, hanem a műfaj korábban megszokott normáitól eltérő hangsúlyokat alkalmaz. A szöveg technikailag korrekt: minden adat ott van, csak az értelmezés iránya manipulált. A narráció a bűntény részévé válik, és ezzel túlmutat a klasszikus rejtvénykrimi keretein. Az olvasó nemcsak a gyilkost keresi, saját olvasási automatizmusaival is kénytelen szembenézni. Miért hisszük el azt, amit egy nyugodt, józan hangon megszólaló elbeszélő mond? Miért nem kérdőjelezzük meg a nézőpontot?
A kulisszatitkok szerint Christie maga is hihetetlenül élvezte a könyvet övező irodalmi botrányt. Barátainak állítólag azt mondta, tudta: sokan haragudni fognak rá a megoldás miatt, de ez egyáltalán nem érdekelte.
Sőt, egyes beszámolók szerint kifejezetten sportot űzött abból, hogy figyelje az olvasók reakcióit. Nem véletlen, hogy később soha többé nem ment el ilyen messzire: Az Ackroyd-gyilkosság egyszeri és megismételhetetlen kísérlet maradt.
A regény hatása a bűnügyi irodalomra gyakorlatilag felmérhetetlen. A megbízhatatlan elbeszélő – amely ma már közismert narratív eszköz – itt vált a populáris irodalom részévé. A későbbi krimik, pszichothrillerek és posztmodern regények egész sora épített erre az örökségre. Christie bebizonyította, hogy a krimi nemcsak logikai játék, hanem önreflexív műfaj is lehet: olyan tér, ahol a történetmesélés szabályai maguk is gyanúsak lehetnek.
Ebben a közegben Hercule Poirot különösen érdekes figura. Ezúttal ugyanis nem a szokásos excentrikus zseniként tündököl, hanem visszafogott, figyelmes elemzőként van jelen. Nem a látványos leleplezés a fontos, hanem az etikai dilemma: mit kezdjünk az igazsággal, ha már ismerjük? A regény zárása ezért nem katarzis, hanem egyfajta nyugtalanító csend.
Christie kötetei becslések szerint 2 milliárd példányban fogytak az elmúlt száz évben, a maga 10 millió példányával pedig ez a kötet a szerző öt legnépszerűbb regénye közé került. Gillian Flynn szerint a Holtodiglan sosem született volna meg Az Ackroyd-gyilkosság nélkül, de Paul Auster is egyik legnagyobb hatásaként emlegette, amelyből többek közt a New York trilógia is sarjadt. Bátran elmondható, hogy száz év elteltével Az Ackroyd-gyilkosság ma sem poros klasszikus, hanem egy még mindig élő merész provokáció. Olyan könyv, amely újra és újra emlékeztet arra, hogy az irodalom messze nem egy biztonságos tér, ahol ismerjük az összes játékszabályt.
Az olvasó figyelmét, bizalmát és intelligenciáját egyszerre teszi kockára, ugyanakkor felhívást intéz hozzá, hogy meghaladja önmagát. Christie ebben a regényben nem egyszerűen történetet mesél, hanem tulajdonképpen leckét ad: a legveszélyesebb bűntények néha nem a cselekményben, hanem a mondatok között történnek.
Kapcsolódó cikkek:
