Kiapadhatatlannak látszik az Agatha Christie-univerzum: a krimikirálynő népszerűsége töretlen, és az is elmondható, hogy minden idők legnépszerűbb bűnügyi szerzője immáron megkérdőjelezhetetlenül bekerült a nagy irodalmi klasszikusok közé, amit műveinek újra- meg újrakiadása, a folyamatos piaci jelenlétet indukáló, rendíthetetlen olvasói érdeklődés, illetve az egymást követő adaptációk egyaránt bizonyítanak. Persze az is kérdésként vetődhet fel, kell-e még Agatha Christie-nek egyáltalán bármit is bizonyítania. A már életében legendává és ikonná vált írónő teste lassan fél évszázada megpihent, ám szellemisége változatlanul köztünk van, népes rajongótábora pedig újabb meg újabb könyveknek és megjelenéseknek örülhet.
A Helikon Kiadó nemrég tematikus sorozatot indított Agatha Christie novelláiból, amelyek közül nem egy legalább annyira ismert és népszerű, mint a híres regények.
A sorozatban olvashattunk eddig az ádvent, valamint a karácsony köré csoportosuló krimielbeszéléseket épp úgy, mint szerelemből vagy szerelemféltésből fakadó bűnügyek históriáit, mint ahogy az is kiderült a korábban megjelent kötetekből, hogy a jó kriminél nem számít az évszak, nyáron vagy ősszel egyaránt lehet borzongani. Most pedig egy következő, ezekben a hetekben aktuális időszak van soron: kikelet és rügyfakadás ide, megújulás és virágba borulás oda, bizony, a tavasz is lehet baljós, ahogyan azt az új novella-összeállítás címe is hirdeti.
A téli napfordulót követően rövidülnek az éjszakák és hosszabbodnak a nappalok, a tavaszi napéjegyenlőség után már a világosságot jelentő órákból lesz több, nem beszélve a hőmérséklet emelkedéséről, az egyre gyakoribb és erősebb napsütésről, a buja zölddé változó természetről, na meg persze a levegőben úszó virág- és más, jellegzetesen tavaszi illatokról. Az ember nem is gondolná, hogy ilyenkor is történhetnek bűnesetek – azt hihetnénk, hogy tavasszal a rablógyilkosok is inkább önfeledten járnak-kelnek a szabadban, erdőn-mezőn, ahelyett, hogy mindenféle sandaságon törnék a fejüket. Agatha Christie novelláiból persze kiderül, hogy mindent felülíró önfeledtségre és teljes optimizmusra tavasszal sem lehet okunk, elvégre hiába hág egyre magasabbra az égbolton a nap, nem csupán a pompás lombkoronát magukra öltő fák árnyéka vetődhet a virágok borította tájra, hanem a bűntényeké is, a madarak énekét és a bogarak döngicsélését pedig időnként jajkiáltás és segítségkérés lármája töri ketté és semmisíti meg.
A Baljós tavaszban jól ismert is szereplőkkel találkozhatunk.
Mindjárt a második történetben például – az írónő önéletrajzának egyik, szintén a tavaszt megidéző részlete után – Hercule Poirot-val, akinek ezúttal egy kellemesnek remélt kis mezővárosban megesett haláleset rejtélyének kell utánajárnia. Mármint elsőként, a nem csupán nagy bajusza okán elhíresült, belga születésű detektívvel ugyanis a kötet más történeteiben is találkozhatunk – többek között meg kell találnia egy, a Grand Metropolitan szállóvendégeit fosztogató ékszertolvajt –, csakúgy, mint régi és szintúgy nagybecsű társaival, Hastings kapitánnyal és Japp főfelügyelővel. De itt van természetesen Miss Marple is, akinek a tavasz kapcsán először is azt kell kikutatnia, mi fán terem a halálhozó gyógyfű – már amennyiben fán terem egyáltalán. A hivatásos nyomozókat megszégyenítő logikai készségekkel és megfigyelőképességgel megáldott, ugyancsak méltán népszerű hölgy – aki egyébként reménytelenül ómódinak tartja magát, sőt egyenesen úgy fogalmaz, hogy ő „a Viktória-kor maradványa” – egyes szám első személyben is megszólal, még személyessebbé téve az amúgy is rejtélyes és hátborzongató történeteket.
Aztán végighallgathatjuk egy meglehetősen kellemetlen modorú díva hattyúdalát, majd, ha nem is a legendás Orienten, de az ugyancsak Párizs és Isztambul között közlekedő Simpon-expresszen is utazhatunk – bár utunkat egy tolvaj keseríti meg –, és a kötetből az is kiderül, hogy eldugott halászfalukban éppúgy történhetnek bűntények, mint a Monte Carlo-i kaszinókban, ahol egyébként a krupiéknak is van lelkük. Később ismét vonatra szállunk, és megismerkedünk egy kicsiny balkáni királyság, Catonia nagyhercegnőjével, akinek Anasztázia Zsófia Alexandra Mária Heléna a becses neve. A szép kiállítású, tavaszi zöldben pompázó kötet végül egy olyan elbeszéléssel zárul, amely időrendben is a legutolsó a benne felsorakoztatottak közül, és nem csupán a tragikus sorsú Miss Greenshaw családi könyvtárát ismerhetjük meg belőle, hanem egy úgynevezett bolondvárat is.
Agatha Christie írásművészetének egyik jellegzetessége, vagy ha úgy tetszik, titokkal felérő fűszere leginkább talán abban a könnyedségben nyilvánul meg, amellyel a krimi koronázatlan királynője a legsötétebb rejtélyeket és a leghátborzongatóbb, legvéresebb bűneseteket is képes ábrázolni. Ebben benne van természetesen az a jellegzetesen angol vonás is, ahogyan a ködös Albion polgárai szokták a világot a maguk veleszületett iróniájával nézni és kezelni. Mint ahogy abban is van valami utánozhatatlan, egyedi báj, ahogyan már ezekben a hosszabb-rövidebb (inkább előbbi) elbeszélésekben is burjánzó jelzők és plasztikus leírások nélkül is látjuk magunk előtt a buján zöld angol gyepet, a vöröstéglás házakat, az ódon kastélyokat, halljuk, ahogy a golfütő koccan a golflabdán, és érezzük a tea, a sült szalonna és a pirítós illatát.
Agatha Christie már néhány mondattal képes azt a hangulatot és hátteret megteremteni, amely nem csupán a jó krimihez, de minden hiteles történethez kell: mielőtt fölocsúdnánk, épphogy elkezdődött a novella, az írónő máris kézen fogott minket, és szelíden, ám kellő eréllyel bevezetett bennünket egy-egy rejtély megoldásának furfangos történetébe. Közben még a legtragikusabb fordulatok során is képes bennünket időről időre megmosolyogtatni.
Az ugyancsak a jellegzetesen angolos szatíra és (ön)irónia része, ahogyan a figurái kiszólnak a történetből, illetve magából a krimi műfajáből is. „Észrevehette, Mr Stavansson – mondja például Az eltűnt hölgy esete című elbeszélés egyik nyomozó figurája, Tommy –, ha bűnügyi regényeket olvasott, hogy a nagy detektíveket sokszor egy-egy apró részlet vezeti nyomra.” Kicsivel később a nagy vetélytárs, az Agatha Christie által is elismert Sir Arthur Conan Doyle, valamint az ő leghíresebb figurája is megkapja a fricskát, mikor is a bájos Tuppence azzal vádolja meg Tommyt, hogy mindenáron Sherlock Holmes akar lenni, és a bűntény felderítése során tovább játssza a legendás Baker Street-i nyomozó szerepét, amire Tommy rávágja, hogy „igen, ez egy igazi Sherlock Holmes-ügy.”
Abban nincs újdonság, hogy mint Agatha Christie regényeiben, úgy a novelláiban is a közép- és a felsőosztály tagjai testesítik meg a központi figurákat.
„Fogalmuk sincs, milyen banális az én életem – panaszkodik például a Halálhozó gyógyfű című novellában a ház asszonya, Mrs. Bantry, akit borzongással tölti el, ha valaki egyszerűen Mrs. B-nek hívja. – Mindig csak a cselédség meg a nyűg, hogy hogyan is szerezhetnék mosogatólányt, a városba csak bevásárlás és fogorvos miatt megyek, ott van Ascot (Arthur gyűlöli), és aztán a kert…” Miként a vérbeli írók többsége, úgy Agatha Christie is elsősorban a saját világából, az általa jól ismert miliőből merített. Mint ahogy az se véletlen, hogy ezek a novellák általában vidéken játszódnak – elvégre, ha azt mondjuk, hogy Anglia és tavasz, akkor leginkább a zöldellő dombok, a kellemes angolkertek és parkok jutnak eszünkbe, nem pedig a ködös London. Bűntény viszont, lám-lám, sajnos a legjobb úri házakban és a legszebb időben is megesik.
Kiemelt kép: Internet Archive
