Van valami különös igazságtalanság abban, hogy David Szalayt a világ ma már az angol irodalom egyik legfontosabb kortárs szerzőjeként tartja számon, miközben mi, magyar olvasók még mindig elsősorban úgy mutatjuk be egymásnak: „tudod, magyar származású”. Két hete ő nyitotta meg a 96. Ünnepi Könyvhetet, és miközben a pódiumon állt, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés: mit jelent nekünk egy olyan író, aki angolul ír, Londonban él, mégis egy magyar férfi történetével jutott el a Booker-díj rövidlistájára, és győzött? A Test erre a kérdésre is választ ad.
A regény első pillantásra szinte provokatívan egyszerű. Főhőse, István, vidéki magyar fiú, akit fizikai adottságai, illetve a véletlen és a történelem sodor egyik élethelyzetből a másikba. Láttunk már ilyet. Katona lesz, testőr, szerető, majd egyre magasabb társadalmi körökbe sodródik, miközben saját sorsa fölött meglepően kevés valódi befolyással bír. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, azt mondhatnám, hogy ez egy társadalmi felemelkedéstörténet. Csakhogy Szalay épp ezt a klasszikus ívet bontja darabjaira – a Test ettől is más, mint amire számítanánk.
István ugyanis nem hős. Sőt, kifejezetten távol áll attól a figurától, aki akár csak saját sorsát képes lenne önerőből alakítani. Nem különösebben intelligens, erkölcsös vagy ambiciózus. Nincs benne semmi különös, mondhatnánk. És talán éppen ettől válik számunkra ismerőssé, mert kevés kortárs regény ábrázolja ennyire pontosan azt a kelet-európai tapasztalatot, amelyben az ember nem alakítója, inkább elszenvedője történelmi-gazdasági környezetének vagy éppen a saját társadalmi közegének.
Magyar olvasóként nehéz nem felismerni ebben valamit abból a mentalitásból, amely generációk óta velünk él: hogy a lehetőségeink ritkán érkeznek tervezetten, inkább véletlenül köszönnek ránk, és ugyanilyen könnyen tova is tűnnek.
Éppen ezért félrevezető volna a Testet egyszerűen „magyar regényként” olvasni. Szalay nem Magyarországról ír, hanem abból a nézőpontból, amelyet a magyar tapasztalat is jelenthet a világban. István identitása sosem válik programtétellé, mégis végig meghatározza, hogyan látják őt mások, és hogyan tekint ő saját magára. A regény egyik legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy ezt soha nem magyarázza túl. Nincsenek nagy politikai kijelentések, nincs társadalmi tabló, csak apró gesztusok, félmondatok és helyzetek, amelyekből fokozatosan kirajzolódik egy ember teljes élete.
Ehhez pedig Szalay az olvasói platformokon sokan kritizált minimalista prózája a tökéletes eszköz. Letisztult, szinte hideg mondatokból építkezik, amelyek mögött mégis állandó feszültség dolgozik. Elismerem, hogy olykor szenvtelennek, túlságosan egyszerűnek tűnik, de ez abból fakad, hogy nem akar meghatni, ezért tud mégis megrendítő lenni.
Az a szerző, aki ilyen szinten az olvasóra bízza az érzelmi munkát, ismeri a csend jelentőségét, és mindenekelőtt bízik önmagában és az olvasójában is.
És hogy miért Test? Mert Szalay könyve nemcsak egy ember életéről, hanem az öregedésről, a kiszolgáltatottságról és a mulandóságról is szól, amely fizikailag is befolyással van az emberre. David Szalay ma már kétségkívül világirodalmi jelentőségű szerző. A Test mégis emlékeztet rá, hogy néha éppen a legtávolabb jutott írók tudják a legpontosabban megfogalmazni, hogy mit jelent magyarnak lenni. Hogy a távolság jó perspektíva. És talán ezért volt különösen szép gesztus, hogy éppen ő nyitotta meg az idei Ünnepi Könyvhetet: ritkán érkezik haza úgy egy író, hogy közben az egész világot is magával hozza.
A borítón látható fotó Martin Figura munkája
Kapcsolódó cikkek:
