Milyen ember rejtőzik Thomas Mann neve mögött? Colm Tóibín A Varázsló című regénye egy olyan írót mutat meg, aki miközben a világ egyik legismertebb szerzőjévé válik, saját életének legfontosabb részeit gondosan elrejti a külvilág elől. A századforduló Németországától a száműzetésen át a második világháború utáni évekig követjük Mann történetét, miközben egyre közelebb kerülünk ahhoz az emberhez, aki a művei mögött állt. Tóibín nagy ívű regénye nemcsak egy korszakos író portréja, hanem annak története is, hogy meddig lehet elválasztani az alkotót a magánéletétől.
Colm Tóibín: A Varázsló (részlet)
Lugano, 1933
Amikor 1933 februárjában felgyújtották a Reichstagot, Thomas és Katia a svájci Arosában üdült. Mindennap újabb hírek jöttek tömeges letartóztatásokról és utcai támadásokról. Amikor egy héttel később sor került a nemzetgyűlési választásra, Thomas első gondolata az volt, hogy minél előbb visszamegy Münchenbe, mert gondoskodni akart arról, hogy nem rabolják ki a házat. Szükség esetén fontolóra vehetik, hogy kiadják vagy akár eladják, gondolta, és titokban Svájcba menekítik a vagyonukat.
Megdöbbent, amikor hallotta, hogy Katia azt mondja a szálloda egy másik vendégének, ők nem mehetnek vissza Münchenbe.
Beszéljenek Erikával, mielőtt eldöntenék, mit tegyenek, javasolta, de Katia azt bizonygatta, hogy veszélyes lehet felhívni a házat. Még azt se tanácsos közölni, hol vannak. Amikor telefonált, Thomas ott ült mellette. Hallgatta, ahogy Erika felveszi a telefont. Katia kódoltan beszélt, azt kérdezte a lányától, nincs-e itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak.
– Egyáltalán nincs – mondta Erika –, különben is nagyon rossz idő van. Maradjatok ott még egy darabig, nem hagytok ki semmit.
Erika és Klaus elment Münchenből, amint lehetett. Már csak Golo maradt a házban. Különösnek találták, hogy olyan természetes hangon ír, mintha a rezsim térnyerése már nem volna újság. Elterjedt a hír, hogy Erikát letartóztatták, és most a dachaui koncentrációs táborban van, közölte a fiú, de ő már tudja, hogy ez nem igaz. Találkozott Viktor bácsival is, fűzte hozzá, aki elmondta, mennyire örül, hogy előléptették a bankban, ahol dolgozik. Azt hiszi, nagybátyja egy zsidó kolléga megüresedett helyére került.
Katia talált egy kiadó házat Luganóban, ahol csatlakozott hozzájuk Monika és Elisabeth. Michael egy svájci intézetbe került. Nemsokára megérkezett Erika is, aki többet dohányzott, mint valaha, esténként sokat ivott, és reggel ő kelt fel elsőnek, mert látni akarta az újságokat. Hangja betöltötte a házat, inkább tűnt valami házsártoskodó rokonnak, mint az ő legidősebb lányuknak, aki menekült lett, akárcsak ők. Mivel tudta a nevét a legkisebb birodalmi kormányzónak is Németországban, részletesen elmagyarázta nekik a könyörtelenül bevezetett változásokat. A délelőtt hátralévő részét azzal töltötte, hogy leveleket írt a barátainak és a szövetségeseinek szerte a világba. Sokat telefonált. Különös élvezettel számolt be mindenkinek a szóbeszédről, hogy ő a dachaui koncentrációs tábor foglya volt. Fenyegetőzött, hogy a hatóságokkal dacolva visszaautózik Münchenbe, és kimenti apja kéziratait, de anyja lebeszélte a veszélyes vállalkozásról. Később azonban Thomas jól mulatott, amikor hallotta, hogy mindenkinek úgy beszél az utazásról, mintha megtörtént volna, mintha valóban kijátszotta volna a náci határőröket, és a vezetőülés alatt egy köteg értékes irattal tért volna vissza.
Azt már nem találta olyan szórakoztatónak, amikor a lánya kijelentette: a családnak hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy soha többé nem térhetnek vissza a müncheni házba, elveszítik azt is, akárcsak a német bankokban lévő pénzüket. Úgy beszélt, mintha betanult szöveget mondana, és úgy adta elő, mintha kényszeríteni akarná a szüleit, hogy szembenézzenek egy ténnyel, amelyről eddig nem vettek tudomást.
Azt akarta, hogy apja tegyen nyilatkozatot, amellyel végleg megszakít minden kapcsolatot Németországgal. Amikor Thomas egy Wagnerről tartott előadását elítélte a bajor zenei és kulturális élet kiválóságainak hosszú sora, többek között Richard Strauss és Hans Pfitzner, aki korábban a barátja volt, ő jobbnak látta, ha nem válaszol. Feltételezte, hogy az új rezsim nyomást gyakorolt rájuk. Erika viszont úgy gondolta, ez a legjobb alkalom, hogy apja kinyilvánítsa megvetését az új rezsim iránt. Fel kell szólítania a honfitársait, hogy szegüljenek szembe Hitlerrel minden módon. Amikor Thomas végül nyilatkozatot tett, amely a német sajtóban megjelent, vigyázott, hogy Erika ne lássa, mielőtt elküldi. Nem csodálkozott, amikor Katiától megtudta, hogy lánya megalkuvónak, gerinctelennek találta a nyilatkozat hangnemét.
A világháború kezdetén Thomas úgy érezte, ismeri német közönségét. És amikor megtartotta az előadást Berlinben, azt hitte, olyan emberekhez beszél, akik osztják a nézeteit a szabadságról meg a demokráciáról, és arról is, mit jelent németnek lenni. De ezek az emberek már elhallgattak. Nem volt fórum, ahol szólhatott volna hozzájuk. Ha ő Svájc biztonságából megvádolja Hitlert, viszonzásul megvádolják őt is. A könyveit eltávolítják a könyvesboltokból és a könyvtárakból. Többé nem hagyják szóhoz jutni.
A nácikról vallott nézetei közismertek voltak. Nem látta be, mire volna jó, ha ismételgetné őket, amíg Golo és Katia szülei még Németországban tartózkodnak, neki pedig háza van Münchenben és pénze a német bankokban. Azonkívül a nemzetiszocialistákat támadni, amikor ez marginális mozgalom, bosszantó kellemetlenség volt, egészen más, mint megtámadni a német kormányt, amely arra törekszik, hogy legitimitást nyerjen világszerte.
Ahányszor csak levél jött Golótól, aggódtak a biztonsága miatt. De úgy tűnt, ő nem fél, inkább úgy írt, mintha egész München valami színház volna, vagy afféle látványosság, amelyről kötelessége beszámolni. Némelyik híre szomorú volt, főleg az, amit a nagyszüleinél tett látogatásokról írt, akik még mindig a gyönyörű házukban laktak, de aggódtak a jövőjük miatt. Nagyapja egyre azt hajtogatja, „hogy ezt is meg kellett érnünk!”, közölte Golo. A Pringsheimek hatóságilag zsidóknak minősültek, Katia bátyját, Petert elbocsátották az állásából a berlini Humboldt Egyetemen, és fivéreihez hasonlóan ő is azt tervezte, hogy elhagyja Németországot.
Katia levelet kapott apjától, személyesen hozta el valaki, az állt benne, hogy ne írjon és ne telefonáljon. Egy részletet megmutatott Thomasnak.
Sose tudom, kicsikém, nem tudja-e mindenki, hogy te, a lányom Erika és Klaus Mann anyja és Thomas Mann felesége vagy. Valaha talán mindenki büszke lett volna erre Münchenben. De most száműzetésben vagytok. Belátom, hogy a gyerekeidnek és a férjednek majd szót kell emelniük az új rendszer ellen. De ez még veszélyesebbé teszi az életünket. Mi mindig igyekeztünk lojális németek lenni. Rajongtam Wagner zenéjéért, és mindent megtettem, hogy támogassam őt, segítségére voltam Bayreuth létrehozásában is. Az egyetlen reménysugár ebben a sötétségben Winifred Wagnertől érkezett, ami hihetetlen, hiszen ő lelkes támogatója annak az embernek, akinek a nevét nem írom le. Azt mondta, segítségünkre lesz, de fogalmam sincs, hogy ez mit jelent.
Thomas észrevette, hogy Elisabeth olvasta a levelet, de a többiek nem látták. Az étkezéseknél a felesége hagyta, hogy Erika vigye a szót. Ő maga minden este visszavonult a szobájába, amint lehetett, és láthatóan megkönnyebbült, amikor Erika elment Klaushoz Franciaországba.
A tizennégy éves Michael Luganóban csatlakozott hozzájuk. Thomas még emlékezett, milyen kelletlenül járt a fiú a hegedűórákra Münchenben, a zongoratanára pedig véget vetett az óráknak, olyan ingerlékenyen fogadta az utasításait a gyerek. De most az internátusban talált egy hegedű- és brácsatanárt, akinek nem volt semmi baja vele.
– Ő miben különbözött a többi tanárodtól? – kérdezte Katia.
– Ő olasz, és a többi tanár kinevette – felelte Michael.
– Ezért kedvelted meg?
– Az apja meg a fivére börtönben van. Ha visszamegy Olaszországba, letartóztatják. És most senkinek nincs szüksége hegedűtanárra. Ezért szomorúnak tűnt.
Michael naponta néhány órát gyakorolt, főleg a hegedűn, és elintézte, hogy a tanára hetenként kétszer eljöjjön Luganóba, és foglalkozzon vele.
Amikor Thomas azt mondta neki, nagyon szépen játszik, Michael komoran nézett rá.
– A tanárom azt mondta, tehetséges vagyok, semmi több.
– Mi egyebet szeretnél? – kérdezte Katia.
– Zsenialitást – felelte a fiú.
Michael azt javasolta, hogy Thomas vegyen angolórákat a hegedűtanárától.
– Tökéletesen beszél angolul, és szüksége van a pénzre.
– Ő olasz. Nem akarok úgy beszélni angolul, mint egy olasz.
– Inkább úgy beszélnél angolul, mint egy német?
Thomas beleegyezett, hogy órákat vesz, és megpróbál elolvasni valami egyszerű könyvet angolul.
Egyik levelében Golo beszámolt arról, hogy Münchenben Ernst Bertrammal ebédelt, aki erősködött, hogy ő a szabadság lelkes híve, de csak a jó németek szabadságáé. És amikor Golo megemlítette, hogy az apja talán soha nem jön vissza Németországba, Bertram az felelte: „Miért nem? Hiszen mégiscsak német, és ez egy szabad ország.” Mentegetőzött, amiért nem látogatta meg Thomast, amikor Luganóban járt, tette hozzá Golo. Nem volt egyedül, mondta, éreztetve, hogy nyomást gyakoroltak rá, nehogy fenntartsa a barátságot Golo apjával.
A fiú azt is megírta, hogy vacsoravendégséget rendezett a házban, nem akarta, hogy kárba vesszenek apja pincéjének legjobb borai. Lassanként becsomagolja a könyveket, és rendezi az iratokat.
Thomas mindig elcsodálkozott az ilyen híreken, amelyek azt sugallták, hogy többé nem látja a régi házát. Még mindig abban a reményben követte a napi híreket, hogy Hitlernek meggyengül az ereje, vagy megölik, vagy a hadsereg fellázad a náci vezetők ellen.
Amikor Berlinben tűzre vetették a nácikat sértő könyveket, Thomas eleinte megkönnyebbült, hogy az ő könyvei nem voltak köztük. De amikor Erika visszatért, rámutatott, hogy a jelentős német írók művei mind máglyára kerültek, köztük Heinrich és Klaus, Brecht és Hermann Hesse könyvei. Aligha minősül kitüntetésnek, ha valaki ebből kimarad, jelentette ki. Thomas észrevette, hogy Katia szótlanul rábólint. Amikor Golo megírta, hogy Bertram lelkes híve a könyvégetésnek, de arra gondja volt, hogy Thomas műveit megkíméljék, Katia elolvasta a levelet, aztán átadta neki, és kiment a szobából.
Kiderült, hogy Golo könnyűszerrel elszállíttatta a müncheni házból Svájcba a bútorokat, festményeket és könyveket, azzal az ürüggyel, hogy eladja őket. Az is sikerült neki, hogy nagy összegeket vegyen fel apja bankszámlájáról. Thomas sok kéziratot és levelet akart elhozatni Németországból, köztük Katia Davosból küldött leveleit, de tudta, a papírok közül a legfontosabbak a naplói. Poschingerstrassei dolgozószobája széfjében tartotta mindet. Soha senki nem látta őket. Gyanította, hogy Katia tud a létezésükről, és nyilván rájött, hogy bizalmas anyag, hiszen ő elzárva tartotta. Azt azonban nem is sejthette, hogy az oldalakon elszórva az olyan banalitások közt, mint hogy milyen volt az idő és hol tartott előadást, utalások vannak az ő titkos álmaira és szexuális életére.
Ki kellett juttatnia azokat a naplókat Münchenből. Módot kellett találnia arra, hogy kinyittassa a széfet, és elküldesse magának a naplókat anélkül, hogy bárki elolvasná.
Szexuális álmai már utat törtek maguknak az elbeszélésekbe és regényekbe, de az irodalmi művek olvasói könnyen értelmezhették az egészet a képzelet játékának. Mivel hat gyerek apja volt, nyíltan soha senki sem vádolta titkos fajtalankodással. De ha a naplókat közreadják, mindenki megtudja, ki ő és miről álmodozik. Azok elárulják, hogy ő a tartózkodó, tudálékos előadásmódjával, merevségével, igényével, hogy becsüljék és odafigyeljenek rá, csak alantas vágyait álcázza. Míg más írók, köztük Ernst Bertram és a költő Stefan George, vállalták homoszexualitásukat az egész világ előtt, Thomas bezárta homoszexuális hajlamait a naplójába, azt pedig egy széfbe. Úgy érezte, ha most lelepleződik, még megvetendőbb lesz a kétszínűsége miatt.
Katia a ház elvesztésébe és a hosszú száműzetés kilátásába már beletörődött, gondolta, de a férje megszégyenülésével nem békélne meg.
– Milyen különös, hogy most zsidók lettünk – mondta a felesége. – A szüleim a közelébe se mentek a zsinagógának. A gyerekeimre mindig úgy gondoltam, mint tiszta Mannokra, de most zsidók, mert az anyjuk zsidó.
Aggódott, hogy Golo túl sokáig marad Münchenben. Nyugtalanította az is, hogy a húszas éveiben járó Erika és Klaus miből él majd, hiszen Németország bezárult előttük. Nem is sejti, gondolta Thomas, hogy más veszély is fenyegeti őket. Ha erről beszélni akarna neki, el kellene árulnia, mi áll a naplókban. Elszörnyedne a gondolattól, hogy Thomas ilyen ostobán kiszolgáltatta magát a vakvéletlennek.
Gyerekei közül egyedül Golo tud titkot tartani kicsi kora óta, állapította meg Thomas. Az asztalnál csak figyelt, de nem árult el semmit. Thomas bízott abban, hogy ha elküldi neki a széf kulcsát, és megkéri, hogy vegye ki onnan a viaszosvászonba burkolt füzeteket, olvasatlanul tegye be őket egy bőröndbe, és teheráruként küldje el Luganóba, Golo megteszi, amire kéri.
Megkönnyebbült, amikor Golo jelezte, hogy elintézte a dolgot. Most már csak várnia kellett, hogy megérkezzen a küldemény.
Lassanként nehezebb lett Golo helyzete Münchenben. A bankok zárolták a számlájukat. Úgy érezte, megfigyelik, és bármikor letartóztathatják. Nem tudta megakadályozni, hogy a hatóságok elkobozzák mindkét autójukat, és amikor sor került az elkobzásra, rájött, hogy Hans, a család sofőrje árulta el a náciknak, hogy ő az egyik kocsival Svájcba akar menni.
Amikor besúgással vádolták, Hans szemtelen lett, fölényesen járt-kelt a házban, és megfenyegette a szakácsnőt meg a szobalányokat, hogy följelenti őket. Golo is hallotta, így a sofőr nyilvánvalóan tudatni akarta vele, hogy őt is följelentheti.
Amikor Golo megérkezett Luganóba, elmondta mindezt a szüleinek, és mellékesen hozzátette:
– És én még Hansra bíztam azt a bőröndöt, ő pedig megígérte, hogy elviszi a postára. Isten tudja, mihez kezdett vele. Valószínűleg átadta a náciknak.
Amikor Katia magukra hagyta őket, Thomas megkérdezte a fiát, hogy a naplók voltak-e a bőröndben, amelyet Hansra bízott.
– Maga ajánlotta fel, hogy elviszi. Gondoltam, őt nem tartják úgy szemmel. Éreztem, hogy engem megfigyelnek. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Várhattam volna, hogy magam hozzam el, de azt hittem, minél előbb kézhez akarod kapni.
– Hozott neked valami számlát vagy elismervényt, amely bizonyítja, hogy feladta?
– Nem.
Golo nyugtalan pillantást vetett az apjára. Thomas rájött, hogy a fia sejti, mi áll a naplókban. Megfordult a fejében, hogy Golo talán belelapozott némelyikbe, vagy elolvasott néhány bekezdést. Ha igen, hamar kitalálta, miért kerültek a naplók a széfbe, és miért ezeket kellett Luganóba küldeni, nem a többi papírt.
Ahogy leültek Golóval két fotelba egymással szemben, Thomas olyan közel érezte magát a fiához, mint még soha. Golót mintha megnyugtatta volna, hogy talán jobb, ha nem mondanak semmit. Idősebb testvéreitől eltérően benne megvolt a képesség, hogy mások gondolataira is odafigyeljen. Thomas úgy érezte, a fia most tudja, mi foglalkoztatja az apját. Végeredményben ott volt a házban, és szótlanul figyelt éveken át.
Azt is különösnek találná bárki, aki elolvassa a naplókat, gondolta Thomas, milyen távol került ennek a családnak a háztartása a németek mindennapi életétől. Míg polgártársainak értéktelen bankjegyekkel kellett beérniük, őt dollárban fizették. Magától értetődőnek tekintett fényűzésben töltötte azokat a napokat.
Politikailag liberálisabb, internacionalistább lett, de életmódját tekintve elszigetelődött.
Kezdetben, az 1920-as években azért idegenkedett a náciktól, mert volt bennük valami alantas; azt hitte, legfeljebb bosszantó kellemetlenkedők lesznek a küszködő Németországban. Elképzelte, ahogy most egy csoportjuk a naplóját olvassa, egyik oldalt a másik után, bosszankodnak azon, hogy mennyire el van telve magával, aztán olyan részletekhez érnek, amelyekre felkapják a fejüket. Már nem céltalan napjait követik, hanem lázas tekintettel keresik a jeleneteket és mondatokat, amelyeket megjelölhetnek és följegyezhetnek.
Tudta, hogy a gyerekei nem olyan sebezhetők, mint ő. Ők azzal szereztek hírnevet, hogy elutasítják a kényelmes szexuális kategóriákat. Barátaikkal együtt csak nevetnének azon, aki megpróbálja aláásni a jó hírüket. De ha az ő naplója megjelenne nyomtatásban, senki sem találná mulatságosnak.
Ébredéskor minden reggel azt képzelte, hogy ez lesz a nap, amikor megérkezik a bőrönd. Nem tudta, postakocsi hozza-e, vagy valami más hivatalos jármű. Az emeleti ablakból figyelte, alighogy felöltözött. Földszinti ideiglenes dolgozószobája az utcára nézett, így látta, ki jön vagy megy. Észrevette a postást, amint megjelent, de mindig csak leveleket meg kisebb csomagokat hozott.
A ház csendes volt, így Thomas arra számított, hogy meghallja a bőröndöt szállító kocsi érkezését. Fülelt a motorzajra. Minél többet tudott a nácikról, annál jobban átlátta, mennyire értenek a hírveréshez. Ha Goebbels kézhez kapná a naplókat, azonnal tudná, milyen kincshez jutott. Kiválasztaná a legkínosabb részleteket, és világgá kürtölné őket. A Thomas Mann többé nem egy nagy német író neve lenne, hanem a botrány szimbóluma.
Már talált egy könyvesboltot Zürichben, és a kis ideiglenes könyvtárába szánt könyvek rendelési listáját most kiegészítette minden Oscar Wilde-életrajzzal. Attól nem tartott, hogy a napló közzétételének következtében börtönbe kerül, mint Wilde, és tudta, hogy Wilde kicsapongó életet élt, nem úgy, mint ő; csak a híres íróból megszégyenített közszereplővé válás mozzanata érdekelte, más semmi. Egyedül az, hogy ez milyen könnyen és gyorsan ment végbe Wilde esetében, és milyen készségesen vádolta meg őt a nagyközönség!
Újra meg újra végiggondolta, mi áll a naplóban. A személyes tartalom egy része ártalmatlan volt. Emlékezett, hogy leírta, milyen gyöngéden szereti Elisabethet, ezek bármelyik apához méltó érzelmek voltak. Senki, a legádázabb náci sem találhatna kivetnivalót abban, ahogyan ő Elisabethre gondol. De megrándult az arca, ha eszébe jutott az, amit Klausról írt. Legidősebb fiát kamaszkorában kivételesen szépnek tartotta. Amikor egyszer belépett Klaus és Golo közös hálószobájába, meztelenül találta a fiút. Ez a kép beivódott az emlékezetébe, annyira, hogy naplójában is följegyezte, milyen különösen szépnek látja a fiát.
Nyilván többször is előfordult, hogy naplójában arról írt, mennyire elbűvöli Klaus teste, és mennyire felizgatja a fürdőruhás Klaus látványa.
Ilyen gondolatai nem sok apának lehetnek, látta be. Biztosra vette, hogy nem ő az egyetlen, de tudta, hogy a kevés, talán nagyon kevés apa, aki szexuálisan vonzónak találja a fiát, nem olyan ostoba, hogy kinyilvánítsa az érzelmeit. Ő maga természetesen nem beszélt róla senkinek, és meg volt győződve arról, hogy se Klaus, se a család egyetlen más tagja sem sejtette, mi játszódik le az ő fejében.
Inkább leírta az egészet a naplójában. És most valahol Németországban talán olyanok tanulmányozzák ezeket az oldalakat, akiknek minden okuk megvan arra, hogy besározzák a hírnevét.
Ha megszólalt a telefon, attól félt, valaki közölni akarja vele, hogy a naplója részletei megjelentek valamelyik újságban. Fel-alá járt a ház előtt az úton abban a reményben, hogy meghallja a bőröndjével érkező autó motorzaját. Megfordult a fejében, hogy ha a naplók a nácik kezébe kerültek, talán letagadhatná, hogy mind az övé, mondhatná, hogy ügyes hamisítványok. De tudta, hogy túlságosan részletesek, túl sok mindennapi apróságot tartalmaznak, amelyeket nem találhatott ki senki.
És beszámolt olyan percekről, amelyek sokat jelentettek neki, de senkinek nem beszélt róluk. Futó pillantásokról fiatalemberekre, akik az előadására jöttek, vagy akikkel egy hangversenyen találkozott. Pillantásokról, amelyek néha viszonzásra találtak, és olyankor félreérthetetlen energiával telítődtek. Bár élvezte a nyilvános ünneplést és azt, hogy népes közönséget vonz, az emlékezetében mindig ezek a véletlenszerű, néma és lopott találkozások maradtak meg. Elképzelhetetlen volt, hogy ne örökítse meg a naplójában az ilyen tekintet titkos energiájának üzenetét. Szilárddá, tartóssá akarta tenni azt, ami olyan mulandó volt. Erre nem ismert más lehetőséget, mint hogy leírja. Hagynia kellett volna, hogy nyomtalanul elenyésszen az, ami valójában az élettörténete?
A naplónak az a részlete aggasztotta a legjobban, amelyben egy Klaus Heuser nevű fiú iránti érzelmeiről írt, akivel hat évvel korábban, 1927 nyarán találkozott, amikor három kisebb gyerekükkel elutaztak az északi-tengeri Sylt-szigetre, ott is Kampenbe.
Az első napon, amikor viharos volt az idő, és senki sem mehetett ki a strandra, Thomas az erkélyéről bámulta az égen száguldó fehér fellegeket. Megpróbált olvasni, de a párától súlyos levegő elálmosította. Katia, aki már bevásárolt mindent, ami védelmet nyújt az eső ellen, bicikliket bérelt, és kirándulni ment a gyerekekkel.
Thomas lesétált a szállodahallba, megállapította, hogy besötétedett, pedig még csak délután van. Milyen más lenne most, gondolta, ha Szicíliába mentek volna, vagy akár Velencébe. Vagy milyen sok emléket idézne föl az is, ha Travemündében lennének.
A szálloda tornácáról látta, hogy egy idősebb nő küszködik a széllel. Egyik kezében súlyos bevásárlószatyor, a másikban sétabot. Egy hirtelen szélroham levitte a kalapját. Amikor megpróbálta visszaszerezni, Thomas látta, hogy a mögötte jövő magas, karcsú, szőke fiú gyorsan megfordul, és szalad, hogy elkapja a kalapot.
Nem hallotta, mit mond a fiú a nőnek, de nyilván valami tréfa volt, mert az asszony elnevette magát, és kiabálva megköszönte. A fiú ruhája és magabiztos viselkedése elárulta, hogy nem helybeli. Amikor a szállodahallba tartva elment Thomas mellett, rámosolygott.
Az első este, a vacsora végeztével az asztalukhoz lépett egy férfi, aki lübecki professzorként mutatkozott be; elmondta, mennyire csodálja A Buddenbrook házat, úgy érzi, a regény kiemeli provincializmusából a várost. Hallennek hívták. Mivel neki az a szokása, hogy minden este leül meginni valamit a barátjával, Heuser professzorral, aki Düsseldorfból jött, és maga is művész, arra gondolt, talán az író csatlakozna hozzájuk ma vagy valamelyik este. Az egyik asztalra mutatott, amelynél üdvözlésre emelte a kezét egy férfi. Thomas feltételezte, hogy ő Heuser professzor. Mellette érdeklődéssel követte az eseményeket a korábban látott fiú, nyilván a fia. Thomas odabólintott a professzornak, aztán szemügyre vette a fiút, aki fürkészőn nézett vissza rá. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehet, gondolta Thomas, amikor mind felálltak. A fiú mondott valamit az apjának, mielőtt kikísérte madárcsontú anyját az étteremből.
Amikor aznap este az italukkal ültek a szállodahallban, Thomas észrevette, hogy a két professzor előzőleg eldöntötte: nem faggatják a műveiről. Inkább nagyra becsült festőikről beszéltek, akiknek Thomas a nevét sem ismerte. Örömmel nyugtázták, hogy a festők már megörökítésre méltó témának találják a mulatókban és a német mellékutcákban játszódó jeleneteket.
– Egy milliomos arca infláció idején – mondta Heuser professzor. – Remek portré lehet.
– Vagy egy filozófusé, aki még bele se fogott a könyvébe – javasolta Lübeck professzor.
– Talán annyit már leírt, hogy „Én, aki”, és most nem tudja, hogyan folytassa.
Thomas háttal ült az ajtónak, így nem vette észre, hogy belép Heuser fia. Először csak az apa gyengéd mosolyát látta. A férfi bemutatta a fiát Thomasnak.
– A fiam olvasta A Buddenbrook házat is, A varázshegyet is, a Halál Velencében-t is. El tudja képzelni, mit érzett, amikor látta, hogy kedvenc írója egy szállodában tartózkodik vele?
– Biztos van az írónak jobb dolga is, mint hogy elképzelje, én mit érzek – húzta el a száját a fiú, aztán szélesen rámosolygott Thomasra. – Festményekről szövegelnek? – kérdezte Thomastól.
– Azt tesszük minden este – mondta az apja. – Szörnyen unalmasak vagyunk.
Kapcsolódó cikkek:
