A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa 2023-ban bejelentette, hogy nem ír több regényt: a Csendes forradalom nem egyszerűen a szerző új könyve, hanem egyben búcsú is. A 2025 áprilisában elhunyt perui íróóriás a latin-amerikai irodalom egyik utolsó klasszikusa volt, aki megszólalásaival nemcsak az irodalmat, de a politikát és a közéletet is formálta. Hosszú útja végéhez közeledve visszatért szülőhazája mélyéhez, ahhoz a láthatatlan, mégis mindent átható elemhez, amit „perui léleknek” nevez: a zenéhez.
A Csendes forradalom kitalált életrajz, egy megszállott kutatás regénye. Hőse, Toño Azpilcueto az életben kissé esetlen figura, de a perui zene szakavatott szerelmese.
Amikor először hallja Lalo Molfino gitárjátékát, „szinte vallásos, szélsőséges, ösztönös érzés ragadja magával.” Lalo azonban váratlanul meghal, Toño pedig a fejébe veszi, hogy könyvet ír róla. Valójában persze nem csak róla, hanem arról a zenéről, amit képviselt – a valsokról, a marinerákról, az huainitókról, amik szerinte Peru igazi történelmét mesélik el.
Az olvasó gyakorlatilag két könyvet kap: a páratlan fejezetek szinte végig Toño nyomozását és írói küzdelmeit követik, míg a párosak a készülő könyv részletei. Toño a különös fiú nyomába ered, kutat, utazik, beszélget – és persze, mint ilyenkor történni szokott, rendre csalódik. Egyesek csak szerepelni akarnak a könyvben, mások túloznak vagy hallgatnak.
A fiúról – akit kisgyerekként egy szeméttelepen találtak, akit egy pap nevelt fel, aki magától tanult meg gitározni – csupa ellentmondásos információ maradt fenn.
Ahogy a történetben egyre kevesebb hely jut a tényeknek, úgy nyer mind nagyobb teret a képzelet. A valóság és a fikció határa elmosódik, ám ahogy Toño is felismeri, „ez jellegzetes perui szokás: …az elképzelt dolgokat megvalósult dolgoknak hisszük.”
Lalo Molfino utolsó mondata a szép Ceciliához – „Önnek adom a csöndem” – valójában a könyv eredeti címe (Le dedico mi silencio). Eőry Zsófia fordítása a Csendes forradalom címmel látszólag messze kanyarodik az eredetitől, de aki elolvassa a könyvet, rájön, hogy a magyarítás telitalálat, egyszerre játékos és tényszerű választás. Lalo Molfino ugyanis nem volt hangos hős, játékával mégis olyan csöndet tudott teremteni, amitől megállt a világ. És ezt a csöndet akarja Toño – meg persze Vargas Llosa is – átadni nekünk.
A regény egyik nagy erénye, hogy a legkomolyabb témákat is mély lírával kezeli: a művészet és a történelem, az emlékezet és az igazság, a szegénység és a társadalmi különbségek kérdéseit nem politikai kiáltványként tárja elénk, inkább hangulatként, dallamként, rezgésként.
Toño maga mondja: „Szeizmográf vagyok, aki a perui lélek rezdüléseit méri.” Mert bár látszólag csak egy könyvet ír, valójában egy egész ország szellemiségét akarja megragadni. És közben megküzd a saját démonaival is – álmában patkányok másznak a testén, retteg a kudarctól, a már megírt fejezeteket széttépi, anyagi csődbe sodorja magát és családját, röviden: megszállottjává válik az ügynek.
Aztán mire elkészül a könyv, már pontosan tudja: Lalo csak ürügy volt. Az igazi cél, hogy megmutassa, a zene lehet a valódi közös nevező egy végletekig megosztott országban. A nehezen, de végül útjára bocsátott könyv a perui zenéről lassan vesz csak lendületet. Toño Azpilcueto üzenete egyszerre naiv és lelkesítő, amikor azt mondja, hogy a különleges perui zenék (olvasás közben kifejezetten javallott ezeket hallgatni!) mintha csak „azért születtek volna, hogy megteremtsenek egy országot, ahol mindenki egyenlő, ahol nincsenek előítéletek, a fehérek a meszticekkel házasodnak…”
A Csendes forradalom halk regény, mégis nagyot szól. Mint egy régi dallam, amitől hirtelen emlékek törnek elő, amitől könny szökik a szemünkbe.
Vargas Llosa méltósággal, játékosan, szellemesen búcsúzik a könyvvel. A mi dolgunk pedig az, hogy fejet hajtunk öröksége előtt.
Kapcsolódó cikkek:
