Ann Patchett regényei térképek, melyek segítenek eligazodni az emberi lélek rejtelmeiben. Ez pedig nem túlzás: kevés olyan szerzőt tudnék felsorolni a kortárs szcénából, akinél tartalom és forma ilyen összhangjáról lehet beszámolni, mindegy, hogy a Mostoha nyár, a Tom Lake, vagy épp a legújabb, A Holland Ház című regényéről beszélünk. Sőt, az új mű mintegy a szerző életművének definitív alkotása is egyben, ahol a realizmus és a mitikus, már-már tündérmesei narratív elemek szintézisén és egy ház szimbólumán keresztül vázolja fel egy család viszonyainak több évtizedet felölelő változásait.
A Holland Ház. Egy impozáns, art deco stílusú kastély Philadelphia külvárosában. Nem csupán lakóhely, de szimbóluma az oda költöző Conroy-család, különösen a két gyermek, a nézőpontkarakter Danny és nővére, Maeve múltjának, fájdalmainak és vágyainak. Maga a ragaszkodás és a veszteség tárgyiasult formája, mely az évtizedek során éppúgy megtestesíti a szereplők sorsát, mint a menekülés és az újrakezdés lehetetlenségét. A testvérpárnak ugyanis e tündérmesei kastély falai közt kell előbb átélnie anyjuk halálát, majd találkoznia az apjuk és az ő életükbe belépő új nőalakkal, megbirkózniuk apjuk elvesztésével és szembesülniük mostohaanyjuk zsarnokságával. Andrea, az új feleség a klasszikus mesék mostohaanyáit idézi, akinek rideg, önző természete fokozatosan elszigeteli a gyerekeket, mígnem Cyril halála után teljesen kiszorítja őket a Holland Házból.
Ez a veszteség és a házhoz való megszállott ragaszkodás válik a történet egyik legfájóbb és legfontosabb motívumává.
Patchett mesteri, nem-lineáris időkezeléssel vezet végig bennünket a történeten, a múlt és a jelen párhuzamosan rajzolja ki a testvérek életének viszontagságait, és világítja meg a száműzetés tragédiáját, azt, hogy mennyire nehéz elszakadni attól, amit egyszer otthonnak hívtunk. A narráció egyszerre melankolikus és higgadt, érzékletesen ábrázolja a család széthullását és a testvérek újra és újra visszatérő nosztalgiáját. A Holland Ház ugyanis nem csupán tégla és fa, hanem emlékek és vágyak zarándokhelye, ahol a testvérek rendre szembesülnek saját múltjukkal és azzal, hogy milyen nehéz továbblépni egykori boldogságuk színhelyéről, érzésvilágukat pedig Patchett megszokott, letisztult, mégis szuggesztív prózája jeleníti meg.
Elegancia. Leginkább ez a szó jut eszembe Patchett írásmódjáról, arról a természetességről, ahogy túlzó drámaiság nélkül tárja elénk a történetét. Ez azért fontos, mert a megbocsátás, az elengedés és a családi kötelékek meghatározó erejének vezérmotívumai olyan végtelenül univerzálisak, hogy nehéz didaktikusságtól mentesen szólni róluk, és közben felidézni az olvasókban saját hasonló emlékeiket is.
Amikor azt mondom, Patchett megírta a modern Jancsi és Juliska-történetet, nem viccelek, és nem csupán a központi konfliktus narratív elemeire gondolok.
A karakterábrázolás is alátámasztja ezt, és ez talán a legfontosabb a regény temérdek érdeme közül: Patchett érzékenyen és hitelesen mutatja be a testvérek közötti szoros köteléket, és azt az örökös belső küzdelmet, amelyet a múlt árnyaival kénytelenek vívni. A regény egyszerre szól veszteségről, csalódásról, de a családi szeretet legyőzhetetlen erejéről is. Úgy is mondhatnám, hogy „megtartó regény”, ha létezne ilyen fogalom. Üzenete arra ösztönöz, hogy a saját életünkben is felismerjük, mikor kell elengedni és mikor érdemes küzdeni azért, amit szeretünk – vagyis segít megtartani önmagunkat.
Ann Patchett egy interjúban azt mondta, élete legemlékezetesebb csókját John Updike-tól kapta egy díjkiosztón. Nos, nyilván nem a csók tette, de Patchettnél világosan érezni ugyanazt a mindent átható törekvést, mint Updike-nál: hogy lecsupaszítva és őszintén mutassa meg az emberi lélek ágrajzát, miközben mégsem engedi olvasójának, hogy kiábránduljon belőle. Íme tehát a fájdalom és a megbékélés története, szentimentalizmus nélkül.
Kapcsolódó cikkek:
