Nicolas Cage talán legjobb filmje (nem hiába az Oscar-díj) az 1995-ös Las Vegas, végállomás, melyben egy lecsúszott forgatókönyvíró úgy dönt, öngyilkosságot követ el, méghozzá úgy, hogy tudatosan halálra issza magát. Talán ebből is érződik, hogy Mike Figgis alkotása nem épp egy derűs mozi, még akkor sem, ha főhőse nyer is az élettől, miközben a halál felé ballag, és mikor elolvastam Sigrid Nunez új regényének fülszövegét, tartottam tőle, hogy hasonlóan gyomorszorító élményre számíthatok. Szerencsére nem így lett, mert a Nemzeti Könyvdíjas szerző bizonyítja, hogy az irodalom még a halálnak is emelkedettséget adhat.
Nunez előző könyve is a veszteségről szólt; a Nemzeti Könyvdíjjal jutalmazott A barát rendkívül finom ujjakkal nyúlt a témához, de az Egy életen át még egy lépéssel tovább megy: ha lehet ilyet mondani, mindennek a végéről szól. A túlélést vezérlő akaratról, annak értékéről mesél, valamint azt boncolgatja, mit jelent a teljes elfogadás egy barátságon belül, és hogy a halál nem sajnálatot, hanem jelenlétet igényel, így válik az élet részévé. Nunez didaktikusságtól mentes, tiszta és dísztelen prózája a téma súlya ellenére már-már könnyed, ezzel is alátámasztva a fenti állítást.
Nem sajnálkozással, hanem megértéssel fordul a haldokló felé.
A történet kísértetiesen hasonlít az említett Nicolas Cage-filmre, a hangulat és az eszköztár mégis más: Cage karakterét a kilátástalanság, az elkeseredettség tolta a tudatosan választott elmúlás felé, itt azonban a narrátor barátját egy betegség ítéli halálra, a fő különbség mégsem ez.
Nunez boszorkányos ügyességgel figyeli és ragadja meg a teljesen hétköznapi, apró eseményeket, és ezeken keresztül vizsgálja az elmúlás körülményeit.
Mondhatom, hogy stílusbravúr, mert valóban az, ugyanis az élet rendkívül komplex igazságait és törvényszerűségeit így képes hétköznapi és megszokott megfigyelésekké szűkíteni, amitől még a halál biztos tudata is más színezetet kap.
A regénynek rövid terjedelme ellenére ugyanakkor van egy másik rétege: Nunez irodalmi, művészeti és filozófiai reflexiókon át elmélkedik a központi témáról, mellyel tovább bővíti a képet, és segíti a szereplők döntéseinek elfogadását. Ebben a regényben minden a megértés felé mutat. Eszménykép ez, a tudat és a fizikai való teljes szabadsága saját sorsával kapcsolatban, és ritka az olyan regény, ami ilyen tömören képes a narratív eszközöket, a szereplők gondolatait, de még a leírásokat is a mondanivaló szolgálatába álltani.
Sokat töprengtem, hogy melyik regényre emlékeztet Nunez törekvése, hogy bemutassa életeink egymásra gyakorolt hatását, mígnem az utolsó oldalak olvasásakor megvilágosodtam. David Mitchell Felhőatlasza a megoldás, mely az üstökös alakú tetoválás alakjával utal arra, hogy tetteink miként visszhangoznak az örökkévalóban, és befolyásolnak más életeket. Mitchell azt mondja (bár az idézet vélhetően nem pontos):
„az életünk nem csupán a miénk, akarva-akaratlanul hatással vagyunk másokra”,
és Nunez ugyanezt állítja, csak jóval koncentráltabb formában. És valóban: egy olyan korszakban, amelyet az önkéntes elszigeteltség és az emberi kapcsolatok fellazulása vagy épp teljes hiánya jellemez, Nunez regénye különösen fontos olvasmánynak érződik. Emlékeztet arra, hogy életünk elválaszthatatlanul összefonódik, hogy legnagyobb vigaszunk az általunk épített kapcsolatokban és egymással megosztott történeteinkben rejlik. Ez itt nem egy elmélkedés a halálról, hanem az élet dicsőítése annak minden hibájával, törékenységével és múlandóságával együtt.
Kapcsolódó cikkek:
