A borító Ázsia-fetisiszta tucatlektűrt ígér, de ne higgyünk a látszatnak! Lisa See regénye széles, mint egy antik nagyeposz, és mély, mint a jó tea íze.
Nincs könnyű dolga annak ma, aki valamilyen erősen etnikai témáról akar regényt írni: könnyen rásütik a kulturális kisajátítás bélyegét, és lássuk be, sokszor jogosan.
Lisa See ugyanakkor ezen a terepen nemcsak otthonosan, de teljes joggal mozog: bár Amerikában nevelkedett, felmenői kínaiak, és gyakorlatilag teljes írói munkásságát annak szentelte, hogy megmutassa a kínai amerikai bevándorlósors különböző arcait. Emellett See szeret nőket állítani regényei középpontjába, a járt utat járatlanért minden tanács, tiltás és tradíció ellenére elhagyni merészelő nőket – éljenek bármely korban. A Tealevelek szárnyán főhőse, Li-yan is ilyen nő.
Pontosabban, amikor megismerjük, még csak kislány. Így is szólítják a családban: Leány – nevére ritkán formálhat jogot, lánygyermekként másodrangú lény, s még így is szerencsés, hogy egyáltalán élhet. Kínában ugyanis az egygyermekes politika szabályai szerint a többségi társadalom családjai csak egyetlen gyermeket vállalhatnak – ám Li-yan nem a többségi társadalom tagja, hanem egy aprócska hegyi törzsbe tartozik, az akhák közé, akiknek életét az ősközösségeket idéző sámánisztikus hiedelmek és az évszakok szabályozzák, mindkettő igen szigorúan. Ha ugyanis nem tartják magukat a sokszor brutális, embertelen szabályokkal teli hiedelmekhez, akkor a kitaszíttatás veszélyével néznek szembe, ha pedig nem reagálnak megfelelően az évszakok változására, akkor nyomorúságosan kevéske bevételük kerül veszélybe. Li-yan egész faluja teagyűjtésből él ugyanis, ha meglehetősen szűkösen is.
Li-yan sorsát mindezzel együtt éppen az vezérli a lehető legjáratlanabb utakra, hogy mind az akha hiedelmekkel szembekerül, mind a teával kapcsolatos szokásoktól hajlandó eltérni.
Előbbi egy traumatikus élmény, utóbbi egy idegen hatására történik – és bár az előbbinek is a regény egészén végigvonuló jelentősége lesz még, maradjunk mégis az utóbbinál: Li-yan falujába, Forráskútra ugyanis egy nap idegen férfi érkezik, Li-yan pedig, aki a szokásoktól eltérően – lány létére – komolyan vette tanulmányait, az egyetlen, aki tolmácsolni tud közte és a falu népe között. Az idegen egy teakereskedő, akit éppen az itteni tea érdekel, ezzel pedig teljesen új pályára állítja Forráskút és Li-yan életét is.
Ugyanakkor ez az új pálya, ami Li-yant illeti, cseppet sem egyszerű, sőt: hősünk alig hagyta maga mögött a gyerekkort, de már annyi személyes tragédiát kellett túlélnie, amennyi másnak egy életre is sok lenne.
Neki azonban – mint általában a súlyos traumákat átélőknek – nincs más választása, mint valahogy mégis feltápászkodni, és továbbmenni, élni valahogy, jobb híján abban reménykedve, hogy még jobbra fordulhat a sorsa.
Li-yan tanul, küzd, hivatást talál – nem meglepő módon a teában, amelynek misztikuma, költészete, felfoghatatlanul kiterjedt, évezredes történelme, a természettel, a földdel, a lélekkel és a hittel leheletfinoman összefonódott varázslata ennek a regénynek az abszolút tengelye, magja, ami minden mást csak magával sodor, mint egy szelíd, de ellenállhatatlan forgószél. (Igazán pontos a regény címe.)
A Tealevelek szárnyán tehát egyfelől klasszikus rags to riches felnövéstörténet, másfelől viszont – és ez a rétege szerintem sokkal fontosabb – olyan, mint egy szerelmi vallomás a teához, ehhez a különös növénycsodához, éspedig egy érett felnőtt szerelmi vallomása: szelíd, finom, de rendíthetetlenül állhatatos.
Kapcsolódó cikkek:
