Egy vékonyka kötet, ami, ha nem is írja felül mindazt, amit a norvég Per Petterson világáról eddig tudtunk, mindenképpen kiegészíti és magyarázza azt. A szerző első, 1987-ben publikált kötete végre elérhető magyarul is, Pap-Vera Ágnesnek a nyelvet és a kultúrát egyaránt magas szinten közvetítő fordításában.
A gyökerekhez térünk vissza: a Szájában hamu, cipőjében homok tíz rövid novellája a gyerekkor kulcsfontosságú napjaihoz viszi el olvasóját. Kulcsfontosságú, holott kötethosszat alig történik valami, amikor pedig mégis, abban semmi rendkívüli nincs.
A szövegekben úgy hat és tíz éves kora között követjük az inkább megfigyelő, mint aktívan cselekvő főhőst, Arvidot.
A munkáscsaládba született fiú valamikor a hatvanas években, a hidegháború idején egy Oslo melletti külvárosban él, megél és túlél dolgokat. Mondom, semmi különös nem történik vele, Petterson szikár és fegyelmezett nyelve mégis precízen rajzolja körbe az apának a fiú fölé tornyosuló alakját, egyben megméri az egymásnak soha ki nem mondott érzelmek súlyát is.
Arvid Jansent a hazai olvasó is jól ismeri Petterson később írt, de magyarul már megjelent köteteiből.
Az itt olvasható, önálló történetkékből összefüggő világ rajzolódik ki: mintha egy fényképalbum lapjait nézegetnénk, ahol a konkrét történetnél többet számítanak a hangulatok és emlékek.
Arvid szemén keresztül látjuk a világot: a hideglelős rémálmokat, a nagyapa halálát, a szülők, illetve az apa és a nagybácsi közötti összecsapásokat. A felnőtt narrátor gyermeki perspektívát használ, de sosem infantilizál – már-már megrendítő a komolyság amivel kiskorú hőse felé fordul. Arvid gyakran nem érti, amit lát, de pontosan érzi, ha a rutinvezérelt hétköznapokban akár a legkisebb anomália jelentkezik.
A kötet kulcsmotívuma az erős apafigurához fűződő viszonya. Arvid apja klasszikus északi férfi: erős, hallgatag, kétkezi munkás, aki a világháborút is megjárta, és aki egyszerre nyújt biztonságot és kelt félelmet.
Már a nyitó mondat precízen körberajzolja az apa alakját: „Apának olyan arca volt, amit Arvid szeretett nézni, de ami ugyanakkor nyugtalanította is, mert ez nem egyszerűen csak egy arc volt, hanem egy üregekkel, árkokkal barázdált erdei szikla is…” A megrendítő záró novellában fordul a kocka: a mindig tettrekész apa itt fia segítségére szorul – először, de biztosan nem utoljára.
Petterson eszköztára nem látványos: rövid, egyszerű, gyakran tőmondatai kondenzált érzelmi világot közvetítenek. Szövege sosem szentimentális, épp ellenkezőleg: hatásának ereje tárgyilagosságában rejlik.
Egy kritikusa Hemingwayhez hasonlította írói technikáját: az olvasónak nem ajánlott a felszínen megragadni, mivel a lényeg a sorok között rejtőzik. Kevés díszítőelem, sok elhallgatás, látszólag véletlenszerű események sora jellemzi a szövegeket, melyek végül összekapcsolódnak – lásd a Nevezz csak Ali babának című, a kötet leghosszabb, de még így is csak tizenöt oldalas szövegét, amiben a közeli női börtön, a korosztályos képregénymánia, a gyerekek bátorságpróbáinak dicsőséges tapasztalata is megjelenik.
Kapcsolódó cikkek:
