Minden külföldi szerzőtől származó könyv mögött áll egy kiváló fordító, akire nem mindig vetül reflektorfény, pedig nélkülük nem olvashatnánk kedvenc szerzőinket magyarul. Pap Vera-Ágnessel beszélgettünk, aki többek között Vladimir Nabokov, Kjell Askildsen, Knut Hamsun, Linn Ullmann, Jostein Gaarder, Roy Jacobsen és Per Petterson műveit fordította le.
Nem akármilyen lista – de vajon hogyan találja meg a fordítót egy adott könyv, tesszük fel a kérdést a műfordítónak.
„Alapvetően olyan kiadók kérnek fel egy feladatra, akik ismerik a munkáimat, de ha egy könyv fordítása szívügyemmé válik, akkor addig házalok vele, amíg találok valakit, aki lát benne fantáziát – feleli Pap Vera-Ágnes. – Így jelentek meg például a háború utáni skandináv irodalom megújítójaként számon tartott Kjell Askildsen norvég író novellái, először a Noran, majd az Európa gondozásában. Askildsen műveit nagyon szeretem, mindenképpen szerettem volna fordítani tőle. Van rálátásom a skandináv kínálatra, mivel a Norwegian Literature Abroad (NORLA) nevű intézmény szoros kapcsolatot ápol a fordítókkal, folyamatosan informálnak az új művekről, így gyakran előfordul, hogy én ajánlok könyveket a kiadóknak.”
Ahhoz, hogy a fordító jó munkát végezzen, Pap Vera-Ágnes szerint jól kell ismerni a nyelvet és a közeget, másfelől viszont ahhoz, hogy erős legyen egy szöveg, a magyar nyelvet is jól kell ismerni.
„Alapvetően minden fordítás újraírás – mondja. – A fordítóknak saját, jól felismerhető stílusuk van, miközben megpróbálják a szerző által megteremtett hangulatot magyarul megírni, magyar közegbe átültetni. Fordítás közben ugyanakkor egyfajta szerkesztői munkát is végzünk, hisz nem létezik olyan könyv, amelyben ne maradt volna valami apró logikátlanság, olyan probléma, amit a szerző és az eredeti mű szerkesztője nem vett észre. Azt szokták mondani, a fordító a legkritikusabb olvasó, hisz szóról szóra, mondatról mondatra kell összerakniuk több száz oldalt. Nekünk mindig feltűnik, ha egy szövegben bármilyen hiba van.”
Minden fordítást alapos kutatómunka előz meg, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig folyton felmerül egy-egy olyan probléma, téma, aminek alaposan utána kell nézni, hisz csak akkor hiteles egy szöveg, ha pontos tudás rejlik mögötte, – magyarázza a műfordító. Másrészt nemcsak megérteni kell, hogy mi történik, de le is kell tudni írni magyarul.
„Roy Jacobsen tetralógiájának első kötetét, A láthatatlanok történetét már teljesen lefordítottam, amikor a szerző átküldött nekem egy norvég-norvég szótárt, amit a norvég szerkesztőknek, olvasóknak állított össze, mivel sok tájszólásbeli kifejezést, olyan tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji, halászattal kapcsolatos szót használt, amit még az anyanyelvűeknek is nehéz megérteni – meséli Pap Vera-Ágnes. – Mielőtt ezt megkaptam, végiglapoztam az összes néprajzi szótárt, segítséget kértem azoktól az ismerőseimtől, akik értenek a halászathoz, horgászathoz. A fordítások révén rengeteget lehet tanulni, az Iszlám Államtól a lepketudományon át a sakk művészetéig már mindennel volt dolgom. Az egyébként, hogy mennyire lehet hozzányúlni egy szöveghez, esetleg módosítani rajta, a műfajtól és a szöveg minőségétől függ”
A maga részéről többnyire igyekszik hűséges lenni az eredeti szöveghez, de van olyan mű, ahol nagyobb a fordítói szabadság. „Fordítottam már tinédzsereknek szóló könyvet is, ott például többet lehetett játszani a szöveggel, szlenget használni. Ahhoz azonban, hogy egy könyv stílusa, hangulata egy másik nyelven is megmaradjon, nagyon kell ragaszkodni az eredeti szöveghez. Egy jó könyvnél ez könnyen megy. Aki sokat fordított, tudja, nem minden könyv esik teljesen kézre, és ha nem érzed a szöveget, akkor szinte kínlódássá tud válni a fordítás, de ha rá vagy hangolódva, akkor csak úgy folyik belőled a szöveg, olyan, mintha te magad írnád meg, olyankor az ujjaid nem bírják utolérni a gondolataid.”
Pap Vera-Ágnes nemcsak angol és norvég, de svéd és dán könyveket is fordít. Aki egy skandináv nyelvet beszél, az többnyire a másik kettőt is érti, – mondja. A norvég ilyen szempontból a legszerencsésebb választás, mivel valahol a dán és a svéd között helyezkedik el, így könnyebb általa megérteni a másik kettőt.
„Általában minden skandináv fordítónak megvan a fő nyelve, de a többségünk a társnyelvekből is szokott fordítani – magyarázza. – Épp most adtam le egy olyan könyvet, melyben van olyan jelenet, ahol egy norvég és egy svéd szereplő a saját nyelvén beszélget egymással. A szerző ezt nyugodtan leírhatja, mert a norvég olvasó megérti a svéd szöveget is, magyarul azonban ezzel nagyon nehéz mit kezdeni, hisz nem tehetünk be például ennél a résznél dialektusokat, az félrevezető lenne.”
Nem egyszerű feladat – de melyik volt az eddigi legnehezebb műfordítói kihívása? – kérdezzük.
„Talán Vladimir Nabokov Szólj, emlékezet! című önéletrajza, amivel hat hónapig dolgoztam. De Knut Hamsun Éhség című regényének újrafordítása is nagy kihívást jelentett. Hamsun egyszerre precíz, körülményes és könnyed, miközben hatalmas, mély érzelmek futnak végig a szövegén. Ráadásul a 19. század végi riksmål nyelvet használta, ami a mai kortárs norvég bokmål elődjének tekinthető. Küzdelmes feladat volt.”
Pap Vera-Ágnes szerint ma Magyarországon nagyon sok jó könyv jelenik meg, és sok a jó műfordítás, ugyanakkor ez még mindig egy alulfizetett szakma: Magyarországon szinte nincs is olyan fordító, aki csak ebből élne meg. A megbecsültség azonban nemcsak anyagi értelemben hiányzik. Nyugat-Európában számos országban bevett kiadói gyakorlat, hogy a címlapon tüntetik fel a fordító nevét. De indult erre egy nemzetközi mozgalom is: a #namethetranslator annyit jelent, nevezd meg a fordítót.„Itthon elég ritkán fordul elő, hogy a fordító neve a borítón vagy a címlapon szerepeljen, bár szerencsére egyre több kiadónál válik ez gyakorlattá – mondja Pap Vera-Ágnes. – Remélem, előbb-utóbb majd az is természetessé válik, hogy egy könyvkritikánál a szerző mellett a fordító neve is szerepeljen, hisz nélkülük nem lehetne idegen nyelvű irodalmat magyarul olvasni.”
A könyvkiadás „háttérembereit” bemutató korábbi cikkeink:
