Egy friss tanulmány szerint az ember a század végéig a ma ismert szárazföldi fajok populációinak megközelítőleg 90%-át kiírtja majd. Ez az apokalipszis egy formája, noha a hétköznapokban kevésbé rettegünk tőle, mint a vírusoktól vagy az atomháborútól, de attól még velünk él. Egy faj eltűnik, na és? Van még bőven, nem igaz? Csakhogy az evolúcióelmélet szerint, amennyiben egy faj kihal, azt soha ugyanabban a formában nem látjuk viszont. Vagyis ez tényleg apokalipszis. Sibylle Grimbert bemutatkozó regénye így tehát egyfajta világvége-történet, mely nem azt mondja, hogy az emberben nem lakozik jószándék, csupán azt, hogy azt nem képes megfelelően használni.
Az utolsó egyed története az 1830-as években indul, amikor a főszereplőnk, Gus megment egy óriásalkát, miközben egy csapat vadász lemészárolja a kolónia többi tagját.
Évek kellenek hozzá, hogy ráébredjen, a tulajdonában lévő állat fajának utolsó élő képviselője. Megrendítő, finom ecsetvonásokkal megfestett példázat ez az ember és természet közötti viszonyról, egy olyan kapcsolat regénye, amely sokkal többről szól, mint egy ember és egy madár barátságáról. A kihalás előtti utolsó pillanat csendjét festi meg, azt a keserédes csendet, amelyet az ember ritkán hall meg, mert már annyira hangosan dolgozik az egész világ átalakításán.
Grimbert fantasztikusan játszik a narratívával: a madár-ember kapcsolatot nagyon könnyű lenne egy színes-szagos Disney-történet cukormázával leönteni
– amit számos hasonló kötet meg is tesz, és el is ront ezzel – a francia szerző azonban egészen mély filozófiai alapra helyezi azt, hogy így járja körbe e bizonyos szempontból hétköznapi, másrészt nagyon is egyedi kapcsolat aspektusait.
A regény egyik legnagyobb erőssége, hogy képes úgy beszélni az emberi beavatkozás következményeiről, hogy közben nem válik vádirattá. Sőt, hűen mutatja be, hogy a tudományos kíváncsiság és az empátia kevés ahhoz, hogy legyőzze a rendszerszintű (mondhatni ipari méretű) pusztítást.
Ebből a szempontból a főszereplőnk, Gus e harc definitív alakja: azt próbálja jóvá tenni, amit személy szerint nem is ő, hanem az emberi faj rontott el, mégis viselnie kell a felelősség súlyát. A másik központi szereplőnk, Prosp, az óriásalka sem válik antropomorfizált hőssé, ezt a csapdát Grimbert nagyszerűen kerüli ki. Ehelyett megmarad a különbözőség feszültségében, amiből éppen az emberrel való kapcsolatának ereje fakad: a másik mássága, amit sosem értünk meg teljesen, mégis gondozni próbálunk. Ebben a szimbolikus értelemben Prosp a felelősség megtestesítője, és mindegy, hogy pingvin, kutya, macska, vagy fehéregér: egy olyan lény, aki némán figyel, és akinek puszta jelenléte emlékeztet arra, mit veszíthetünk.
Az utolsó egyed egyik legnagyobb kérdése az emlékezés és felejtés viszonya. Mit jelent emlékezni valakire, akit rajtunk kívül senki más nem ismert?
Gus kétségbeesett próbálkozása Prosp megőrzésére egyben harc az idő és a közöny ellen: minél inkább próbálja életben tartani a madarat, annál egyértelműbb, hogy nem a madár pusztulásától fél, hanem attól, hogy egyedül marad a veszteség emlékével, és ezért akár még a családját is képes hátrahagyni. Fájdalmas emlékeztető ez arra, hogyan válunk mi magunk is az utolsó tanúkká egy eltűnő világban.
Grimbert regénye ugyan történelmi díszletek között játszódik, mégsem történelmi, sőt abszolút kortárs: Prosp eltűnése, Gus tehetetlensége, a későn ébredő lelkiismeret és a hiábavaló dokumentálás komplex allegória a modern emberről, aki egyre inkább saját ökológiai múltjának múzeumi kurátorává válik.
A kérdés pedig nem az, hogy mit tettünk, hanem hogy mihez kezdünk ezzel a tudással? Gus nem megváltó, csak tanú, kötelessége nem a probléma megoldása, hanem az, hogy figyeljen a környezetére.
Kapcsolódó cikkek:
