„A jog szenvedély nélküli értelem” – írta Arisztotelész. A modern jogi rendszer a mai napig tükrözni hivatott az érzelmek félretételét az igazság feltárása érdekében, ám ez csak papíron ennyire tiszta és egyszerű. Erre az igencsak kényelmetlen valóságra mutat rá Pascale Robert-Diard kisregénye, A kis hazug is.
A történet középpontjában Lisa esete áll. Tizenöt évesen börtönbe juttatott egy férfit, aki saját bevallása szerint bántalmazta a lányt. De tényleg ez történt? Öt évvel később a húszéves Lisa fuldoklik a bűntudattól, és képtelen továbblépni, így szülei tudta és áldása nélkül új ügyvédet keres. Meg is találja Alice Keridreux személyében, aki így karrierje legkockázatosabb tárgyalása elé néz: egy hazug áldozatot kell védenie.
A magas feszültségű tárgyalótermi dráma kétszáz oldal sincs, és talán pont ettől olyan hatásos.
Az ügy komplexitása, az emberi jellemek és döntések kellemetlenül szürke árnyalatai éles kontrasztban vannak a próza tárgyilagos, minden sallangtól mentes stílusával. A szerző nem ítélkezik, és nem próbál állást foglalni. Egyenesen beülteti olvasóját az esküdtszékbe, és elé tárja az esetet. Nem is működhetett volna ez a regény másképp, különösen egy férfi író tollából, különösen egy ilyen témakörben. De Robert-Dirard újságírói tapasztalatának köszönhetően képes volt megőrizni azt a fajta távolságot, amitől nemcsak emészthetővé, de lebilincselővé is vált a történet.
„Attól, hogy valaki tizenöt évesen hazudik, még nem bűnös. A legzavaróbb ebben az ügyben nem az, hogy Lisa miért hazudott, hanem az, hogy miért hittek annyian neki.”
A #metoo-mozgalom utáni érában különösen érdekes ez a kisregény, hiszen a #metoo gyökereiben változtatta meg, ahogy a szexuális bántalmazásról beszélünk és ítélkezünk. A felszínre bugyogtak tőle olyan mélyre temetett traumák és tapasztalatok, amiktől nyilvánvalóvá vált, hogy többet és jobban kell figyelnünk az áldozatok szavára. De mi történik, amikor nem azonnal nyilvánvaló, hogy ki a bűnös, és ki az áldozat? Hogyan játszik bele az események dinamikájába a nemek közötti eltérések – a nők által megtapasztalt, nagyon is valóságos kiszolgáltatottság –, valamint a társadalmi osztályok közötti különbségek?
„Ebben az ügyben valójában senki nem bűnös. Mindenkit jó szándék vezérelt.”
Alice maga is meghasonlik mint ügyvéd, amikor szembe kell néznie az igazságszolgáltatásba vetett hitével, amire az egész karrierjét és életét feltette. Öt év távlatából göngyölíti fel az eseményeket, beleásva magát a Lisa gimnáziumi évei alatt lezajlott események láncolatába, amik végül a hazugsághoz és az ítélethez vezettek. Ennek nyomán pedig kiderül, hogy a papírra vetett objektív tények közel sem annyira feketék és fehérek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek.
A jogi dráma keretein túl előtérbe kerül a történet emberi és társadalmi aspektusa is.
Hinni akarunk az áldozatoknak, amikor van bátorságuk felemelni a hangjukat, különösen hinni akarunk egy fiatal lánynak, ám a feltétel nélküli hit kétélű fegyver. Hol találjuk meg az egyensúlyt az áldozatok iránti empátia és az ártatlanság vélelme között? Kinek a hangja a leghangosabb, és miért?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegez A kis hazug az olvasóhoz, ám a válaszokat már ránk bízza a szerző.
Pascale Robert-Diard (1961) politikai újságíróként került a Le Monde-hoz, bírósági tárgyalások százairól tudósított, 2002 óta a jogi rovat vezetője. A kis hazug című regényét Goncourt-díjra jelölték, eddig hat nyelvre, köztük angolra is lefordították.
Kapcsolódó cikkek:
