Bibók Bea pszichológus első nagysikerű könyve, az Ellopott gyermekkor után most itt a folytatás, az érem másik oldala, az Ellopott felnőttkor. Míg az első kötet a parentifikációt járta körül, a másodikban az infantilizáció jelenségét ismerhetjük meg. A „benntartott gyerek” kifejezésről, az eltúlzott szülői szeretetről, az öncélú gondoskodásról, valamint ezek párkapcsolatra gyakorolt hatásáról is beszélgettünk.
Viszonylag későn adtad könyvírásra a fejed, és viszonylag kevés idő telt el az Ellopott gyermekkor megjelenése óta. Már az első könyvnél tudtad, hogy lesz folytatás?
Igen, mert a két téma, a két könyv egy rendszert alkot. A családon belül egyszerre fordulhat elő parentifikáció és infantilizáció is. Sok olyan családtörténettel találkozom, ahol a két testvért eltérő módon nevelik, kettős mércét alkalmaz a család. Ilyenkor az jön el hozzám rendelésre, aki rosszul érzi magát, és hamar kiderül, hogy a kliens parentifikált, a testvérét pedig infantilizálják. A parentifikált küzd, csinálja a dolgokat, mégsem értékelik, az infantilizált pedig sodródik, kényelmes, nincsenek vágyai, tervei, nem tesz erőfeszítéseket, s gyakori, hogy még együtt él a szülővel. A parentifikált kliens sokszor a gyerekkora óta azt éli meg, hogy a testvérét jobban szeretik. Sok olyan család létezik, ahol a két testvér emiatt haragban van. Lényeges különbség azonban, hogy míg a parentifikációt a családi rendszer termeli ki, a rendszernek van rá szüksége, addig az infantilizálás valamelyik szülő szükséglete, aki valószínűleg szintén nem vált le a saját szülőjéről, érzelmileg éretlen, és ily módon tud csak kapcsolódni.
Az infantilizált, benntartott gyerek tulajdonképpen nem ismeri fel a problémát, és nem is kér segítséget?
Azok az emberek, akik érzelmileg éretlenek, általában nem akarnak szembesülni a problémával. Ők nem pszichológushoz járnak, hanem jósnőhöz, látóhoz, esetleg kineziológushoz, mert számukra a pszichológus istentől való bűn. Tőlük olyan hozzászólásokat szoktam kapni a Facebook-oldalam posztjai alatt, hogy „miért baj, ha minden hétvégén hazamegyek, vagy hetente többször is felhívom anyámat?”
Mi jellemző ezekre a családokra?
Azokban a családokban, ahol infantilizálják a gyereket, gyakori, hogy a családtagok a fizikai szükségletek szintjén kapcsolódnak, például nagy hangsúlyt kap az evés, gyakori, hogy a szülők minden hétvégén megjelennek, és rendszeresen viszik a húslevest, rántott húst a már felnőtt, saját családdal rendelkező gyerekük számára, de az is jellemző, hogy munka után a felnőtt gyermek nem hazamegy a saját családjához, hanem meglátogatja anyukát és apukát, és náluk vacsorázik, vagy épp az ellenkezője, az anyuka vagy az apuka az, aki mindennap reggeltől estig náluk van, és segít. A bűvös szó, hogy „anyukám csak segít”. Az ilyen családok azt sugallják, hogy fizikailag mindig együtt kell lenniük, mert ilyenkor a szülő állandóan jelen lévő szorongása megszűnik. Mert a szülő, aki infantilizálja a gyerekét, azt éli meg, hogy ha a gyerek eltávolodik tőle, akkor biztosan tragédia történik. Ezekben a családokban az az alapgondolkodás, hogy baj lesz, így olyan életre rendezkednek be, amiben nem történhet semmi változás. Akkor érzik magukat biztonságban, ha a gyerek nem nő fel, ha otthon marad, ezzel azonban gátolják a leválását. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy egy spektrumról beszélünk, nem mindegy, hogy a szülők milyen mértékben tartják vissza a gyereket. Van olyan, aki 54 évesen szűz, és van olyan, aki bár tud párkapcsolatot létesíteni, azok rendre kudarcba fulladnak.
Ilyenkor a szülő nem követi le a gyereke fejlődését? Ugyanúgy bánik vele, mintha csecsemő vagy kiskamasz lenne?
Pontosan. A parentifikált és az infantilizált gyerek közti különbség az eltérő nevelés eredménye, és abban a korszakban történik, amikor a gyerek gondolkozása kifejlődik. A parentifikáltakra túlzott felelősségvállalás jellemző, hiszen megtanulták, hogy a problémákkal nekik kell foglalkozniuk, a lényeg, hogy ne legyen velük gond. Ők azt gondolják, hogy ha nem okoznak gondot, ha mindig maximálisan teljesítenek, akkor szerethetők lesznek. Megtanultak lemondani a saját igényeikről, és a fókuszuk mindig önmagukon kívül, az anyán, az apán, a kistestvéren van. A parentifikált úgy gondolkozik, hogy „úgyis megoldom, nincs lehetetlen, addig csinálom, amíg tökéletes lesz”. Élvezik a tevékenységeket, sokszor vannak flowban, és a végeredmény általában az önmegvalósítás. Ellentétben az infantilizált, benntartott gyerekekkel. Ők sokszor halogatnak, nem tudnak bánni a pénzzel, folyton elkésnek, elhagyják a dolgaikat, rendszertelenül élnek, elképesztő káosz van a környezetükben, és számukra ez teljesen rendben van, ahogyan az is, ha 30-40 évesen együtt élnek a szüleikkel, nincs párkapcsolatuk. A benntartott gyerekek olyan szinten azonosulnak a szüleikkel, hogy nem fejlődik a saját identitásuk, nem tudnak alkalmazkodni a határokhoz, mivel a szülők sem húztak határokat. A szülő azt üzeni, egyek vagyunk, szimbiózisban élünk.
Szakemberként hiszel abban, hogy egy pszichológiai könyv is képes változást előidézni?
Az Ellopott gyermekkor kapcsán számtalan olyan levelet kaptam, amiben arról számoltak be az olvasók, hogy a könyv megváltoztatta az életüket, kaptak egy szemüveget, amelyen keresztül kristálytisztává vált, amit eddig nem értettek. Hihetetlenül felszabadító tud lenni, amikor rájövünk, miből fakadnak a nehézségeink. Azt gondolom, hogy az Ellopott felnőttkor abban tud segíteni, hogy ha például a párom naponta vagy akár hetente háromszor felhívja a szüleit, vagy ha munka után először hozzájuk megy, és csak utána jön haza, akkor társként felismerjem és megértsem, mi történik, mert így sokkal könnyebb viszonyulni a társhoz, a problémához. Ha ismerjük ezt a jelenséget, és éppen társat keresünk, és a randipartnerünknek történetesen a szülőjével közös profilképe van a Facebookon, akkor gyanakodhatunk, hogy esetleg érzelmileg éretlen, infantilizált emberrel állunk szemben.
A könyvben sok szó esik a határhúzásról, a határok kijelöléséről.
Amikor valaki terápiába kezd, annak fontos része, hogy megadja magának a jogosultságot – minden ember születési joga, hogy saját maga rendelkezzen az élete felett. Ha választanunk kell az anyánk vagy az apánk és önmagunk között, jó esetben az utóbbi mellett döntünk. Egy életünk van ugyanis, és azt mindenki szeretné önazonosan élni. Azt tapasztalom, hogy amikor valaki megtanul határt húzni, leválni a szüleiről, akkor felszabadulttá válik. Az ilyen kliensek boldogan és büszkén számolnak be a terápián az elért eredményeikről.
Sokan bagatellizálják a szülők bűntudatkeltését, nem mernek szembenézni azzal, hogy mérgező környezetben nőttek fel, még ha ez nem is volt a szülők részéről szándékos. Az egyik legfontosabb cél, hogy a következő generációnak ne adjuk át a rossz szülői mintát. A könyveim rávilágítanak annak fontosságára, hogy szülőként azt az üzenetet kell közvetítenünk a gyerekeink felé, hogy bármi baj van, ott vagyunk, biztonságot adunk számukra, de közben bátorítjuk őket az önazonos, független élet kialakítására is. A szülő–gyerek kapcsolat akkor biztonságos, ha a gyereknek mindig a korának megfelelő autonómiát biztosítjuk, és arra bíztatjuk, hogy fedezze fel a világot. Így megtanulja, hogy a világ biztonságos hely, nem kell félnie, és kifejlődnek azok a készségei, amelyek kompetens felnőtté teszik őt.
Kapcsolódó cikkek:
