A könyvesboltban az öregem azt hitte, hogy karácsony van, pedig hol van az még! A Magyarországon kultikussá lett brit sorozat, a Csengetett, mylord? vaskos rajongótábora évtizedek óta gyűlő, nyugtalanító kérdéseire kap végre választ két ragyogó kötetből.
Olyan alapvető fontosságú információkra gondolok, mint például, hogy ki kölcsönözte a hangját az eredeti sorozatban Kapitánynak, Lady Lavender papagájának vagy hogy hányan nézték a pilot-epizódot Angliában 1988 karácsonyán. Végre lehull a lepel arról, hogy léteztek-e az etoni fiúk, hogy mennyibe került egy rabszolga, megtudjuk, hogy ki volt az utolsó dalmát király, vagy hogy milyen lapot olvasott Mrs. Lipton, illetve hogy a Meldrum-háztól busszal milyen messzire lakott Mabel. A rajongó olvasó mindezzel és még rengeteg háttérinfóval szembesül, ha a Turi Márton szerkesztette Az finom lesz!: Minden, ami Csengetett, mylord?, illetve a Boromisza István írta A Csengetett, mylord? univerzum: Interaktív enciklopédiát legalább olyan figyelemmel forgatja, ahogy a sorozatot nézi meg újra és újra.
A két kötet valójában szeretetteljes főhajtás egy kivételes kulturális jelenség előtt.
A bennük alaposan körbejárt kérdés jogos: hogyan lehetséges, hogy az 1988-1992 között forgatott BBC-sorozat szülőföldjén tisztes, ám nem feltűnő sikert aratott – a negyedik évadot csak úgy engedték leforgatni, hogy az alkotók megígérték, nem lesz folytatás –, miközben nálunk több tízezres, aktív közösség született a sorozat ünneplésére?
Sőt, a sorozat számtalan replikája mára szállóigévé vált, és sokan a legbanálisabb szituációkban is örömmel ismerjük fel, ha beszélgetőpartnerünk ugyanabban a zsákban van, mint mi.
Az Az finom lesz! amolyan rajongói emlékkönyv, elegyes műfajú és vegyes színvonalú szövegek gyűjteménye. A nézőpontok jó arányban váltogatják egymást: a forgatásokon jelenlévő rajongó, Rob Cope informatív és érzelmes vallomásától Simon Morgan-Russell társadalmi osztályok közötti határsértésekről és a sorozatban ábrázolt szexualitásról szóló tanulmányáig minden van itt. Ezek a legerősebb, nem ritkán revelatív részek, de öröm Dippold Ádám gasztro- és Szilágyi Zsófia Emma divattörténeti fejezetét is olvasni.
Tökéletesen indokolt, hogy a magyar kultusz külön blokkot kap, a 2018-as nagy budapesti Mylord-találkozó szervezési izgalmairól Szijj András tudósít, Turner Anna az egyszerűen tökéletes magyar szinkron alkotóival és közreműködőivel beszélgetett, Nuszbaum Attila és Nuszbaum Tibor pedig az általuk koordinált, jelenleg 41 ezer tagot számláló virtuális közösségben szerzett tapasztalatairól számol be. Kevésbé sikerültek a magyar írók a sorozat által inspirált szösszenetei, de a James és Ivy című, tervezett spinoff forgatókönyvrészlete is inkább csak kuriózum. (Hogy prózában fogalmazva érdekesebb-e a dolog, arról hamarosan megbizonyosodhatnak a magyar olvasók.) Aki pedig a kötetvégi kvízt nem tölti ki hibátlanul, annak ajánlom, hogy burkolózzon lepedőbe és simuljon a falhoz.
A könyv bevallottan a titok nyomába ered: mi az oka a Csengetett, mylord? máig tartó sikerének?
Ahány megszólaló, annyi válasz, de mind egy irányba mutat: a rendszerváltás körüli Magyarországon sokan érzékenyen reagáltak a „fentiek” és „lentiek” közötti hierarchia ábrázolására, épp úgy, mint a húszas évek Londonjában elinduló társadalmi-politikai változások életteli bemutatására. A ragyogó fordítás, a hibátlan szinkronszereposztás, az intelligens humor, az esendő és szerethető karakterek, a pontos korkép mind ott áll a listán, de én Szinetár Miklós – akinek örök hála, hogy fantáziát látott a magyarországi bemutatóban – lakonikus megfogalmazásával értek egyet: „A legfőbb titka az, hogy jó.”
Boromisza István nem túloz, amikor univerzumnak nevezi a sorozatot, és hogy mi is annak lássuk ezután, abban oroszlánrésze lesz az általa jegyzett csodálatos kötetnek.
A szerző szemérmesen hallgat arról, mennyi ideig gyűjtötte az információkat interaktív enciklopédiájához: elmélyült, koncentrált, alapos kutatás sejlik fel a sorok mögül. Ami több puszta rajongói hommage-nál: mindkét kötet hangsúlyozza, hogy Jimmy Perry és David Croft a sorozat készítésekor minden apróságnak utánajárt a ruhák kiegészítőitől a korabeli újságokon át egészen addig, hogy miként viselkedtek a nézők a húszas évek angol színházában.
A Csengetett, mylord? univerzumnak ez az elrugaszkodási pontja, ahonnan aztán számtalan területre kirándul. A sorozat ezüsttálcán, tömör, velős szócikkekbe csomagolva kínál delikát tudásmorzsákat, amelyek között mindenki megtalálja a maga érdeklődési körének megfelelőt. Bevallom, a sokadik bor(vidék)ismertető engem már hidegen hagyott (bezzeg Stokes csettintene…), miközben habzsolva olvastam a korról, társadalomról, politikáról, vagy éppen a félrefordításokról, illetve fordítói invenciókról szóló bejegyzéseket. A szócikkek melletti QR-kódok főleg angol nyelvű oldalakon keresztül repítenek újabb univerzumokba, de nem csalódik az sem, aki a felhő helyett papír alapon marad: botanika, technikatörténet, hétköznapi szokások, receptek, divattippek, munkavédelem, hadtörténet – ez mind-mind ott van a Kvassai Tibor eredeti humorú rajzaival illusztrált kötetben.
A két könyv persze egymással is dialógusba keveredik, az éles szemű olvasó pedig lényegi ellentmondásokra is felfigyel. Engem például nem hagy nyugodni, hogy Henry vajon hatvanhat vagy hatvankilenc taslit kapott-e a négy évad huszonhat epizódja során?
Ezennel megígérem, hogy nem megyek villamos közelébe, helyette inkább az üvegházban motoros koktéllal és tisztított mandulával a kezem ügyében újra megnézem a sorozatot, és megtudom, kinek van igaza.
Kapcsolódó cikkek:
