A kriminalisztika mindig is titkos rokonságban állt a szépirodalommal: mindkettőt a bizonyosság vágya és a rend iránti sebezhető vágy fűti. Mikor egy regény nem detektívtörténetként hirdeti magát, mégis beépít a szerkezetébe egy hipotetikus elkövetőt vagy rejtélyes gyilkosságot, az látszólag módosít az olvasás módján is. A szépirodalmi kompozícióban ez kiegészül: nem kizárólag – vagy nem feltétlenül – a hogyan, a ki és a miért számít, sokkal inkább a belső és külső tér, amely ezeket körülveszi, és ettől átlép egy másik, magasabb irodalmi regiszterbe. Az ilyen történetek kettősségét is épp ez adja: ha akarom, krimi, ha akarom, szépirodalom, mindkettőként értelmezhető és élvezhető. Ez pedig már önmagában is valódi stílusbravúr. Nézzünk is öt olyan regényt a közelmúltból, amely képes ezt megvalósítani.
Tan Twan Eng: Az ajtók háza
Az Esőcsináló szerzőjének megszokott történelmi eleganciája mögött egy fegyelmezetten álcázott nyomozás húzódik, középpontjában a világhírű író, William Somerset Maugham visszaemlékezéseivel. Malajzia gyarmati korszakának retorikája úgy rétegződik a társasági jelenetekre – kis túlzással –, mint egy bírósági jegyzőkönyv. Klasszikus „ki mit hallgatott el”-játék ez, és bár alapvetően szépirodalmi műről, történelmi és politikai témáról beszélünk, ez a vonása egyértelműen a bűnügyi irodalmat idézi. Eng így emlékeztet arra, hogy miként mocskolódhat be még egy olyan békés, látszólag paradicsomi hely is, mint Malajzia, amint az ember beteszi oda a lábát, és magával viszi saját gyarlóságát, bűnre való hajlamát.
John Banville: Tavasz Spanyolországban
Banville új regényében egy látszólag gondtalan spanyol tengerparti jelenbe hull vissza a múlt, mint egy lezáratlan ügy véletlenül kinyitott, régi dossziéja. Az emlékekből feltoluló motívumok egyik pillanatról a másikra adnak bűnügyi árnyalatot a karakterek közti finom dinamikáknak. Banville persze nem a krimitoposzokra játszik, így nem kínál nagy csúcspontot sem: a krimiélmény ebben a könyvben az atmoszférából ered, abból, ahogy egy apró múltbéli információ egészen más jelentéstartalommal tölti meg a jelent. Aki szereti a nyomok csendes, lassú, kimért követését és értelmezését, annak ez a regény olyan, mint amikor a tenger hullámai partra sodornak valamit, amit régen a mélybe süllyesztettek.
Liz Moore: Az erdő istene
A tóparti gyermektáborból rejtélyes módon nyoma vész az egyik lánynak, és ezzel Liz Moore egy egyszerű helyszínből teljes értékű krimitérképet épít még úgy is, hogy a hangsúly nem feltétlenül terelődik a „ki”, a „hogy” és a „miért” kérdéseire. A társadalmi körkép inkább azon a jelenségen lamentál, hogy miként őrzi egy közösség a maga titkait. A szereplők, az idősíkok finom váltásai és a lassan előtűnő részletek úgy működnek, mint egy gondosan előkészített bizonyítéklánc. A regény így egyszerre szépirodalmi portré és érzékeny bűnügyi kirakós: a valódi feszültség annak felismeréséből születik, hogy mennyire törékenyen illeszkednek egymáshoz azok a részletek, amiket mindenki „csak kicsit” hallgat el.
Charles Frazier: A nyomkeresők
A Hideghegy című regényével Pulitzer-díjat nyert Charles Frazier legújabb kötete az amerikai történelem egy kevésbé szemrevaló, porlepte korszakába visz, a hard boiled krimik születésének hajnalára. Egy egyszerű festőművésznek látszólag munkáltatója asszonyát kell megkeresnie, holott valójában saját történelmi korszakának elhallgatott történeteinek nyomában kénytelen járni. Nyomozása során megelevenedik a New Deal idejének társadalmi tablója, amelyben épp annyi a kimondás, mint a tagadás, és rá kell ébrednie, hogy Amerika nagyszabású története valójában apró, személyes ellentétekből, elkendőzött félmondatokból áll. Olyan nyomokból, amelyeket csak az vesz észre, aki elég kitartóan próbálja felderíteni a múlt tanulságait.
Karl Ove Knausgård: Harmadik Birodalom
A Hajnalcsillag-trilógia harmadik kötete tulajdonképpen arról szól, hogy a teljesen hétköznapi miként válik fenyegetővé: a bűn ugyanis nem egyetlen esemény, hanem egy egyre erősödő, baljós érzés. Hogy valójában nem a külvilág fenyeget minket, hanem saját tudatunk, amely sajátos jelentést ad a világ történéseinek. Ezt a jelentést pedig mi, emberek találjuk ki, és ez alakítja saját létünket – legyen szó egy rejtélyes szerelemről, vagy egy lemészárolt zenekar tagjairól. És bármilyen tragikus vagy épp hétköznapi is egy esemény, magában hordoz egy képletet, amit mindenki a saját érdeklődési köre szerint értelmez: akár pszichológiai, filozófiai, vallási vagy pusztán elképzelt különbségek alapján. A nyomozás tehát még összetettebb, mint egy krimiben, és annyi aspektust kínál, hogy kishíján az ötszáz oldalnyi terjedelem is kevés hozzá.
Kapcsolódó cikkek:
