Előbb-utóbb minden lélektani regény állást foglal természetünk állandóságának kérdésében. Az emberek változnak – mondják. Vagy: az emberek nem változnak. Az Egy kis élet állítása látszólag így szól: x = x.
E tétel bizonyosságát Hanya Yanagihara regényében kezdetben négy, egymás mellé helyezett férfi élete teszi próbára. Willem, JB, Malcolm és Jude barátságában különbözőségük szinte rendszert alkot: négy elem, amelyek együtt valami teljeset ígérnek. Egészen addig, míg az írónő mintha menet közben a Nap felé nem fordulna, hirtelen maga is megérezve egyik szereplője túl erőssé váló gravitációs mezőjét, amelynek vonzásában a másik három élet lassan elveszíti önálló pályáját, és egyre inkább csak Jude fényében válnak olvashatóvá.
Amit azonban a regény ezzel elveszít a négy élet kezdeti egyenrangúságából, azt egyetlen ember szinte zavarba ejtően intenzív portréjával nyeri vissza.
Jude St. Francis gennyes sebei, bűntudatának bűze, múltjának elfertőződött csendje lassanként kétségessé teszi, hogy jelenléte tartósan egynegyednyi helyre szorítható-e ebben a történetben.
Az arányosság innentől aligha volna más, mint formai udvariasság: nehéz volna indokolni a másik háromnak kijáró oldalakat, miközben Jude története még hosszas elhallgatásaiban is több feltárnivalót sejtet.
Noha Yanagihara kétségkívül még időben felismeri ezt az aránytalanságot, és adaptálódik is hozzá, az olvasó gyakran érezheti azt a nyers amplitúdókülönbséget, amely Jude szinte emberi léptékét vesztő, halmozódó nyomorúsága és a regény mellékágain zajló életek tragédiái között feszül. Jude szenvedésének szélsőségei mellett idővel még a súlyos, ám kevésbé felkavaró történések is az eseménytelenség benyomását kelthetik. A drasztikus események ilyen mértékű halmozása vitathatatlanul hatékonyan tartja fogva az olvasó figyelmét, ám az írónő mintha egyúttal önmaga ellen is dolgozna: azáltal, hogy a puszta történéseken keresztül megemeli az ingerküszöböt, saját prózájával szemben is egyre szigorúbb követelményeket teremt, hiszen a kevésbé szélsőséges részeknek fokozott írói erejükkel kell megtartaniuk azt a figyelmet, amelyet másutt a történet brutalitása önmagában is kikényszerít.
A mű az ember azon kevéssé hízelgő énjét szólítja meg, amely idegenkedése ellenére is mohó kíváncsisággal fordul más szenvedésének és fájdalmának legintimebb részletei felé. Felmerül tehát, hogy a regény rendkívüli hatásossága mennyiben tulajdonítható annak az írói erőnek, amellyel mindezt ábrázolja, és mennyiben annak, hogy a sokk bizonyos fokán túl már maga a tárgy követeli a figyelmet.
Így tehát a regény hatásáról alkotott ítéletből aligha hagyható ki, hogy Yanagihara emberi természetünk legösztönösebb rétegeire gyakorol nyomást: arra a szégyenkezve is előrehajoló énrészünkre, amely képtelen levenni a tekintetét a másik sebeiről, éppúgy, mint arra, amely ugyanennek láttán zsigeri együttérzéssel rándul össze.
Mindez elegendő ahhoz, hogy Jude sorsa érzelmileg fogva tartson bennünket, ahhoz azonban kevés, hogy megmagyarázza a karakter szerethetőségét. Utóbbi forrása nem az, amit a főszereplő elszenvedett, hanem az, amit mindez nem volt képes meghatározni benne: személyének az a legbelső tartománya, amelyet a tapasztalat deformálhat, de nem sajátíthat ki egészen.
Így tehát a matematikai bizonyosságokhoz vonzódó Jude esetében az x = x egy egyedi olvasatot is megenged: nem a változás lehetetlenségét jelöli, hanem annak jóval szebb bizonyosságát, hogy az emberből szinte mindent ki lehet irtani anélkül, hogy egészen felszámolhatóvá válna benne az, ami eredendően ő.
A képen: Hanya Yanagihara Fotó:Jenny Westerhoff
Kapcsolódó cikkek:
