Hiába jönnek a robotok, a szörnyek, a dinók, a sosemvolt mágikus lények, a könyvforgató magyar gyerekek kedvence tavaly is egy kisróka lett. Ő Vuk, akinek a története 85 éve, 1940-ben jelent meg először, és akinek megteremtője, Fekete István 125 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született.

Olvasóként mindnyájan más-más okból szeretjük a könyveket. Az egyikünk izgalmat vár a tőlük, a másikunk a saját élete visszatükröződését, megint másikunk szembesülést fordulatos sorsokkal, vagy utazást ismeretlen tájakra.

Az én kedvenceim azok a szerzők, akik a szavaikkal képesek erőteljes hangulatot teremteni. Akik elérik, hogy olvasás közben ott találjam magam az általuk lefestett világban, és ne is akarjak kilépni belőle. Akik tudják, hogy egy regény több, mint a puszta sztorija. Ilyen író Krúdy. Dickens. Jókai. Mikszáth. És ilyen író Fekete István.

Ha meg akarjuk ismerni az életét, a legegyszerűbb kézbe venni Ballagó idő című önéletrajzát. Már a címe is árulkodó: Fekete István gyerekkorában az idő még valóban nem rohant, mint manapság, hanem komótosan telt, lehetőséget adva a világ alapos felfedezésére. És a kisfiú ki is használta ezt a lehetőséget, nemritkán a testi épségét is kockára téve ismerte meg a környezetét, a régi parasztházat, a falusi embereket, az állatokat, a természetet. A falusiak a fejüket csóválták „Mestörpista” kalandjai hallatán, édesapja a kor szokásának megfelelően alaposan elnáspángolta, a rokon nénik összesúgtak a háta mögött, ám mindez nem csillapította a göllei tanítómester fiának tudásvágyát.

Kialakult benne az életnek, valamennyi élőlénynek az a tisztelete és szeretete, ami sugárzik minden egyes, általa leírt sorból, és ami műveinek egyik legnagyobb vonzerejét is adja.

Regényeiben szülőföldje, a somogyi táj, a Kis-Balaton, a Zala folyó adja a hátteret, vagy inkább válik az emberekkel egyenrangú szereplővé. Úgy tud írni a tájról, a fákról, a folyóról, az évszakokról, az erdő-mező lakóiról, ahogyan senki más, önálló személyiséget adva nekik, de soha nem idealizálva őket. „Nagyot kiáltott a kakukk, és ahova besütött a nap, melegen remegett a levegő. A zöld küllő úgy nyerített, mintha sebesen forgó kerék küllői kerepeltek volna, és lágyan szólt a búbosbanka, melynek hangjai mindig messziről jönnek, szinte a múltból, és nem mondanak semmit, de ha már nem halljuk, szomorúan tudjuk, hogy elmúlt a tavasz.” Elég elolvasnunk néhány ilyen mondatot (ezúttal a Vukból), és máris tudjuk, ez senki más tollából nem származhat, csakis az övéből. És a mi szívünk is megfájdul, mert a szavak felidézik a saját emlékeinket és a régi tavaszokat.

Fekete István írásaiban az ember nem ura, hanem része a természetnek.

Ez a modern szóval ökológiainak nevezhető szemlélet megjelenik történelmi regényeiben is, köztük a szintén a Balaton környékén játszódó A koppányi aga testamentumában is. Ebben a kedvenc részem az, amikor a horvát vitéz irányításával átalakítják a Babocsai család kissé elhanyagolttá vált udvarházát: árkot ásnak, belevezetik a mocsár vizét, nádból, fűzfából, sárból magas falat emelnek, bevetik fűvel, és mire az ellenség odaér, az állítólagos rozzant kaliba helyén bevehetetlen erődítmény áll. A jelenet kimondatlan üzenete az, hogy ha az ember megvédi a természetet, az is megvédelmezi őt. Rendkívül aktuális gondolat egy klímaválsággal küzdő korban.

Ahogyan nyilván nem véletlen a Tüskevár töretlen népszerűsége sem. A regényt többször is filmre vitték, sőt ha Keszthely környékén járunk, a nemzeti parkban a regény néhány helyszínét is felkereshetjük. Tutajos és Bütyök berekbeli nyara nem egyszerű felnövéstörténet – bár nyilván az is –, hanem a nagyvárosban élő fiúk szemléletváltásának története. Matula bácsi jóvoltából az élővilág iránt ösztönös tiszteltet érző Tutajos itt érti meg, amit azért a lelke mélyén mindig sejtett, hogy a feketerigó nem arra való, hogy puszta szórakozásból lelőjük; hogy a természetben mindennek helye van, a kányának ugyanúgy, mint a kis szárcsának; és hogy ha nem vigyáz magára, más sem fog. Csupa hasznos tanulság, bárhol éljen az ember. Érdekes módon a regény párja, a Téli berek kevésbé közkedvelt, talán mert a témájából adódóan hiányzik belőle az a mindent átható, ősi, ösztönös boldogság, amit csak nyáron érezhetünk, amikor nem kell sem fáznunk, sem éheznünk, és zavartalanul eggyé válhatunk a természettel.

Az íróról azonban leghamarabb állatregényei jutnak eszünkbe, hiszen gyerekként többnyire ezekkel találkozunk elsőként.

Közülük a legnagyobb kedvenc tagadhatatlanul Vuk. Ugyan rókabőrbe bújva, de nem más ő, mint a népmesék legkisebb és legokosabb királyfija, aki útra kel, hogy számtalan nehézséggel megbirkózva végül elnyerje méltó jutalmát, mi, olvasók pedig megnyugodjunk, hogy a világban rend van. Népszerűségében nyilván közrejátszik a rendkívül szerethető, és szintén a szemünk láttára felnövő főszereplőn kívül a belőle készült rajzfilm, és az akkor még kislány Wolf Kati kedves gyerekhangján megszólaló főcímdal is. Ám aki megszerette a kisrókát, előbb-utóbb kíváncsi lesz a többiek, Lutra, Kele, Csí vagy Bogáncs történetére is, így az író rajongótábora folyamatosan új tagokkal gyarapodik.


Kapcsolódó cikkek: