Gormenghast vára különös hely. Az ódon tornyok vakon ágaskodnak a körülöttük elterülő vidék fölé, falain belül pedig végeláthatatlan folyosók, fáklyafényben úszó termek és különös karakterek egész serege várja a bátor olvasót.
A brit Mervyn Peake háromrészes regényfolyama szinte értelmezhetetlen a 20. századi angolszász irodalom általában minimalizmusra törekvő fősodrának kontextusában. Burjánzó nyelvhasználata, a tájleírások megdöbbentő részletessége és a cselekmény lassú hömpölygése ellentmond mindennek, amit Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elmúlt száz évének irodalmáról gondolni szokás. A trilógia olyan, mint egy fekete lyuk: nem látható, vonzereje mégis óriási, és akit egyszer átlépi a határait, annak többé esélye sincs a menekülésre.
A szövegből kirajzolódó gyönyörű képek meditatív jelleget kölcsönöznek a regényeknek, és elérik, hogy saját képzelőerőnk tornáztatása nélkül is úgy érezzük, mintha mi is ott lebegnénk szellemként Gormenghast rideg falai között. A főszöveget itt-ott versbetétek, valamint a szerző saját illusztrációi rendezik nagyszerű ritmusba. Külön elismerést érdemel a trilógia nagyszerű fordítása is, ami az ilyen képszerű szövegek esetében kivételesen fontos és nehéz feladat.
Drew Daywalt: A nap, amikor a zsírkréták fellázadtak
[include-url href=”https://www.libri.hu/libri-magazin-termeklista/?cikkszam%5B%5D=2711798″ cache=”0″] Ez tipikusan az a könyv, amibe belerajzol a lányom. Megragadják a képzeletét a