Szépirodalom fantasy-rajongóknak, és fordítva. A tavalyi év irodalmi Nobel-díjasa utolsó regényében egy olyan korba és vidékre vezet el bennünket, amelyről a történelemkönyvek helyett csak poros legendáriumok megbízhatónak korántsem mondható, de annál festőibb és izgalmasabb beszámolóira hagyatkozhatunk. A történet a koraközépkori Britannia ködös erdeiben, egy a szászok és britonok háborúi által megtépázott, titkoktól és feledésre ítélt emlékektől nyüzsgő vadonban kel életre. Egy olyan vidéken, ahol az ember csak önmagára számíthat, mégis folyton másokra van utalva, ahol az éjszaka sötétjében képzelt és valós szörnyetegek motosznak, és ahol utazni nem kikapcsolódás vagy szórakozás, hanem merész vállalkozás, ami minden az otthon biztonságától távolító lépéssel egyre veszélyesebbé válik. A regény nyelvében és történetszövésében is érzékelteti, hogy a modern világ vívmányait messze megelőző korban mennyivel lassabban folyt az idő: volt idő beszélni, gondolkodni, emlékezni. A könyv már az első oldalakon felveszi egy komótosan hömpölygő folyó ráérős, állandó sebességét. Miközben olvassuk, mégsem unatkozunk, hanem hozzálassulunk mi is, és végig biztos kezekben érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy a történet előbb-utóbb megérkezik oda, ahová természetes sodra viszi, nekünk csak élveznünk kell az utazást.
