A hatszoros Zsoldos Péter-díjas Markovics Botond kétségkívül Magyarország leghíresebb sci-fi írója, aki idestova több mint húsz éve, töretlen elszántsággal és minőséggel képviseli a műfajt. Legújabb kötete, a majd az őszi Könyvfesztiválra érkező folytatással együtt duológiát alkotó Bionauták az eddigi talán legambiciózusabb vállalkozása, mely egy egészen vad alapötletből indul ki, hogy aztán egyszerre váljon nagyívű kalandtörténetté, a fogyasztói társadalom kritikájává, és a humanizmus kinyilatkoztatásává. A szerzővel az emberi természetről, a bolygónkkal való bánásmódról, és a nyersanyagaink kizsákmányolásáról is szót ejtettük a friss megjelenés kapcsán.
A Bionauták világában az emberiség szó szerint egy élőlényt fogyaszt el, miközben igyekszik elhitetni magával, hogy ez rendben van. Mennyire látsz ebben metaforát arra vonatkozóan, ahogyan ma a saját bolygónkkal, erőforrásainkkal vagy akár egymással bánunk?
Maximálisan szándékos metafora ez a regényben. Számomra az a legborzongatóbb, hogy nagy eséllyel talán tényleg ez történne a valóságban is: hiszen ma is mindent felélünk magunk körül, és imádjuk az egzotikus dolgokat, ételeket, és mindebből egyes nagyvállalatok pedig ma is rettentő sok pénzt csinálnak. Persze, talán azért mégsem ilyen sötét a helyzet: társadalmi szinten talán már értjük, hogy mi az a fenntartható fejlődés, és elindultak a változás és egy kevésbé pusztító életmód felé mutató folyamatok is, még ha eléggé gyerekcipőben járnak is.
A regény számomra egyik legérdekesebb kérdése, hogy meddig képes egy társadalom önigazolásokkal eltakarni a nyilvánvaló erkölcsi problémákat. Téged mi foglalkoztatott jobban írás közben: maga a kizsákmányolás, vagy az a mechanizmus, ahogyan az emberek ehhez hozzászoknak?
Elméletben mindenki elutasítja a kizsákmányolást, fel is háborít bennünket, de közben viszont szinte senki nem akar lemondani az ebből eredő kényelemről sem. Emiatt sokszor inkább szemet hunyunk, és elfordítjuk a fejünket. A regényhez olyan szereplőket választottam, akik felteszik a nyugtalanító kérdéseket, és igyekeznek rájuk válaszokat találni. Viszont maguk a válaszok messze túllépnek a kizsákmányolás metafórán, ami számomra egy teljesen más léptékű, az emberiséggel kapcsolatos, kellemetlen, egzisztenciális kérdéseket feszegető történetté teszi a Bionautákat.
A Bionautákban nagyon erős a „vállalat mint állam” érzése: a VenPro gyakorlatilag külön civilizációként működik. A science fiction sokszor foglalkozik ezzel a kérdéssel, de szerinted valójában mennyire tartunk afelé, hogy a multinacionális cégek fontosabb szereplőivé váljanak a világ működésének és irányításának, mint maguk a szuverén országok?
Most, az AI-korszak hajnalán egyre inkább. A vezető technológiai cégek elképesztő dinamikával növekednek, de ennél sokkal érdekesebb, hogy olyan technológiákat fejlesztenek, gyártanak, értékesítenek, amelyek az egész világot hajmeresztő mértékben tudják és fogják átformálni. A kormányok pedig vagy együttműködnek, vagy lassan kicsúszik a kezükből az irányítás. Ugyanis ahogy a világ egyre gyorsabban változik, és a régi beidegződések sok területen, az államapparátusoknál pedig pláne gyorsan elavulnak, és gyors bukásokhoz vezethetnek. A hatalmas különbség egy vállalat és egy kormányzat között az, hogy a cégek számára a sikert a dinamikus növekedés, a nyereség, a folyamatos fejlődés jelenti, míg számos kormány a túlélésre, a „hatalom” megtartására játszik, pedig nem ez lenne a feladatuk. Emellett néha azt hiszik, hogy a propaganda, a gátlástalan hazudozás bármeddig elfedi az igazságot. Ez egy céges struktúrában kevésbé lehetséges. Ezzel nem azt mondom, hogy bármelyik jobb lenne a másiknál, hiszen a mindent felülíró nyereséghajszolás sem egészséges. Viszont a világ a pénzről és a fejlődésről szól, és akinek több pénze van, gyorsabban fejlődik, több adatot szerez, jobban hat az emberiségre, az dominánsabb tud lenni. Ebben jelenleg a technológiai vállalatok sokkal jobban állnak.
Olvasás közben eszembe jutott, vajon mennyire generációs történet a Bionauták? Itt van ugyanis egy szereplő, Yis Venter, aki rajongva érkezik a karneuszhoz, aztán fokozatosan szembesül azzal, hogy a hősei és a családja sem feltétlenül azok, akiknek hitte őket. Vajon a fiatalabb nemzedékek már kevésbé hajlandók elfogadni a „világ így működik” típusú válaszokat?
A főhős, Yis a húskitermelésből hatalmas vagyonra szert tett VenPro vállalat tulajdonosának a fia, és a számára teljesen mást jelent a karneusznak nevezett élőlény. Az apja csak pénzforrásként, nyersanyagként tekint rá, Yist viszont az érdekli, hogy mi ez a lény? Honnan jött? Gondolkodik-e? Míg az apja sosem utazott el a karneuszhoz, hogy megnézze magának a lényt, Yis alig várja, hogy eljusson oda. Persze, a kaland és a naiv lelkesedés is vezérli, aminek meg is fizeti az árát.
A regény nagyon erősen beszél a felfedezésvágy romantikájáról, és annak bukásáról is. Mintha azt sugallná, hogy az ember egyszerre kíváncsi és pusztító lény, mert bármilyen csodát is fedez fel, azt előbb-utóbb kizsákmányolja. Szerinted létezik egyáltalán olyan pont, ahol a kíváncsiság és az etika nem kerül konfliktusba egymással?
A felfedezés romantikája főként Yis lelkesedéséből fakad, és ez a regény egy pontján csúnyán megbukik. Yis az izgalmat és a megfejteni való titkokat látja maga előtt. Julia és bionauta társai ennél jóval gyakorlatiasabbak, de megszállottabbak is. És annak ellenére, hogy Julia figyelmezteti is Yist, hogy ez nem egy romantikus kaland, ő maga sem tudja, mikor kell elengedni a kíváncsiságot, és visszafordulni. Ennek aztán mindannyian megfizetik az árát, egyúttal azonban a történet a szereplők személyén át szép lassan átváltozik egy nagyon komoly felelősségvállalássá egymás és az emberiség iránt.
Nyugtalanító kérdéseket teszel fel az emberi természetről. Érzetre a kortárs science fiction mintha sötétebb lenne, mint akár tíz évvel ezelőtt. Szerinted ennek köze lehet ahhoz, hogy maga a világképünk is sokkal bizonytalanabbá vált az elmúlt években?
Az biztos, hogy az elmúlt évek borongósabbá tették a világot, túl sok hatalom és pusztító fegyverarzenál összpontosul megkérdőjelezhető elmeállapotú emberek kezében, akik ráadásul szeretnek robbantgatni, és mit sem törődnek az emberiséggel. Na, de ennek ellenére én optimista vagyok, és bízom az emberiségben. Akikben nem bízom, azok a nagyhatalmi vezetők, akik azt képzelik, bármit megtehetnek, bárkit fenyegethetnek. A Bionauták és a duológia ősszel érkező lezáró kötete, a Bionauták a végtelenben együtt lehet, hogy kemény, helyenként zsigeri történet, de a végkifejletet maximálisan és legfőképp humanistának tartom.
Nyitókép: Bolega Niki
Kapcsolódó cikkek:
