A kérdés sajnos legalább annyira indokolt, mint amennyire az volt Louise Glück 2020-as díjazásakor, azon egyszerű oknál fogva, mert ahogy Glücknek, úgy Carsonnal is meglehetősen karcsú a magyar nyelvű bibliográfiája. Valahol talán érthető is, ismerve a megszokottól elrugasztott ábrázolásmódokra sokszor meglepő ridegséggel reagáló magyar könyvpiacot, márpedig Carson nagyon is mert kilógni a sorból. Verseiben prózai történetek bontakoztak ki, regényeiben költői eszközökkel mesélt, esszéiben pedig a tudományos alaposság keveredett személyes vallomásokkal. Életművével folyamatosan az irodalmi kereteket feszegette, feltéve az elméleti kérdést, léteznek-e egyáltalán határok, melyeket egy alkotónak figyelembe kell vennie. De kicsoda tulajdonképpen Anne Carson, akit a tegnapi napon irodalmi Nobel-díjjal tüntetett ki a Svéd Akadémia?
Az 1950-ben Torontóban született Carson már fiatalon érdeklődni kezdett az antik irodalom iránt, különösen az ókori görög költészet ragadta meg a figyelmét. A Torontói Egyetemen klasszika-filológiát tanult, 1981-ben doktorált, később pedig több észak-amerikai egyetemen, köztük a Princetonon és a Michigani Egyetemen is tanított. Tudományos pályafutása és szépirodalmi tevékenysége kezdettől fogva szorosan összekapcsolódott, de Carson soha nem elégedett meg azzal, hogy a több ezer éves szövegeket pusztán értelmezni próbálja. Arra volt inkább kíváncsi, mi történik, ha az antik szerzők gondolatait a modern ember tapasztalataival szembesíti.
Első jelentős kötete, az 1986-ban megjelent Eros the Bittersweet már pontosan ezt a módszert alkalmazta. A szerelem és a vágy természetét vizsgáló esszé Szapphó költészetéből kiindulva jut el ahhoz a felismeréshez, hogy a vágyakozás lényegét nem feltétlenül a beteljesülés, hanem épp hiányérzet hozza létre. Ez a gondolat Carson későbbi műveiben is meghatározóvá vált: szereplői rendre olyasmit keresnek, amit elveszítettek, amit soha nem birtokolhattak, vagy aminek a természetét nem képesek pontosan meghatározni.
Az igazi nemzetközi áttörést az 1998-ban megjelent Vörös önéletrajza hozta meg számára, mely mindmáig az egyetlen magyarul is elérhető kötete.
A verses regény az ókori görög mitológia egyik kevésbé ismert alakjának, Gérüónnak a történetét értelmezi újra. Az eredeti mítoszban Héraklész által legyőzött szörnyeteg Carsonnál érzékeny, magányos, vörös szárnyú fiúvá változik, aki beleszeret Héraklészbe. A történet azonban korántsem egyszerű mitológiai átirat: a modern környezetben játszódó mű a szexualitás, a kiszolgáltatottság, az önazonosság és az első szerelem fájdalmának kérdéseit járja körül. Gérüón azért különleges, mert ugyan szörnyetegnek született, de érzéseiben és félelmeiben nagyon is emberi viselkedést mutat. Carson ezt az ellentmondást használja fel annak bemutatására, milyen nehéz megtalálni önmagunkat egy olyan világban, amely nem egyszer már a születésünk előtt meghatározza, milyennek kellene lennünk életünkben.
A Vörös önéletrajza ugyanakkor csak egyetlen állomása annak a rendkívül változatos életműnek, melyben Carson következetesen elutasítja a megszokott irodalmi formákat. A 2001-es The Beauty of the Husband huszonkilenc tangó szerkezetében beszél egy házasság felbomlásáról, míg a 2010-es Nox már magát a könyvet mint fizikai tárgyat is megkísérli újraértelmezni. Az elhunyt testvérének emléket állító alkotás egy dobozba hajtogatott, harmonikaszerűen szétnyitható mű, melyben fényképek, levelek, rajzok és töredékes szövegek váltják egymást. Carson itt nem egyszerűen elmeséli saját gyásza történetét, hanem fizikailag megkísérli bemutatni annak furcsa természetét is. Azt, hogy az emlékezés soha nem teljes, a múlt darabjai pedig nem mindig és nem is feltétlenül illeszthetőek össze egységes egésszé.
Hasonlóan merész vállalkozás a 2019-es Norma Jeane Baker of Troy, melyben trójai Heléna és Marilyn Monroe alakja kapcsolódik össze. Az első pillantásra meghökkentő párhuzam valójában nagyon is tudatos: Carson azt vizsgálja, miként válhat egy nő saját személyiségétől függetlenül a férfiak vágyainak, a társadalom elvárásainak és a köré épített mítoszoknak a foglyává. Alighanem ebben rejlik Carson irodalmi jelentősége is.
Miközben a művei komoly műveltséget és figyelmet követelnek, az általuk feltett kérdések túlságosan is ismerősek. A Nobel-díj ebből a szempontból különösen érdekes döntés, mert Carson olyan alkotó, aki magáról az irodalomról alkotott széleskörű elképzeléseinket is folyamatosan megkérdőjelezi.
Bízom benne, hogy a díjazást követően hamarosan magyar nyelven is megismerhető lesz életműve, mert bár munkássága első pillantásra nehezen megközelíthetőnek tűnik, valójában pontosan azt bizonyítja, hogy az irodalom több ezer éves történetében még mindig akadnak feltérképezetlen területek. Carson pedig immár négy évtizede épp ezeket a rejtett utakat járja. Most már Nobel-díjasként.
Fotó: Christopher Sherman
