Mörk Leonóra ezúttal nem regénnyel jelentkezik, de az élmény így is a helyén. Csendes történetek egy zajos világban – Mörk Leonóra Ezüstszélű felhők című kötetének alcíme olyan pontosan összefoglalja ezt a kötetet, hogy felesleges is lenne tovább erőlködnöm.
Rövid szövegek, több tucat finoman megmunkált tárca, személyes, könnyed, mégis gondolatébresztő történet. Ezek korábban megjelentek már ugyan, de szétszórva, nyomtatott magazinok lapjain, így a szerző most kötetbe rendezte őket.
Mörk Leonórának jól áll ez a műfaj. Szövegeiben általában hétköznapi apróságokból indulnak ki – egy emlékből, utazásból, könyvből, családi történetből vagy találkozásból –, finoman jelezve, hogy is néz ki az, ha valakinek az írás valóban olyan természetes, mint a levegővétel. Hiszen bárhonnan indul, néhány oldal alatt képes egészen máshová eljuttatni olvasóit. Teszi mindezt úgy, hogy nem akar nagy igazságokat kinyilatkoztatni, egyszerűen csak megmutat valamit, amit korábban jó eséllyel nem vettünk észre, mint egy finoman a témára irányított, derengő fény. Nem reflektor – gyengéd, esti olvasólámpa inkább. Nem kiabál, nem erőszakoskodik, csak odairányítja a figyelmet, ahova kell.
A kötet felépítése is ugyanezzel a békés rendezettséggel operál: az írások az év tizenkét hónapjához kapcsolódnak, minden hónapra négy történet jut. Így akár azt is megteheti az olvasó, hogy elolvas egyet-kettőt, majd hagyja őket ülepedni – de azzal sem fogja megterhelni magát, ha egy ültében befejezi ezt a rövidke, és egyébként visszafogottan elegáns formában, ízléses borítóval, finom papíron megjelent könyvet.
Könnyedségük, derűjük ellenére azért ezek az írások nagyon személyesek. Az író saját életének mozzanataiból, gyerekkori emlékeiből, utazásaiból, családi tapasztalataiból és mindennapi megfigyeléseiből építkezik anyaságtól szülésen, gyerekkoron, kapcsolatokon, utazásokon és művészeti élményeken át egészen az öregedésig.
Mörk a manapság oly megszokott kíméletlenséggel szemben kedves elfogadással beszél saját esendőségéről ezekben a történetekben, humort szőve a nehéz időszakokról szóló történetekbe, és nem ijed vissza attól sem, hogy kifigurázza az abszurd helyzeteket. Finom önreflexiót demonstrálva mesél arról, hogyan próbál ügyesebben megküzdeni helyzetekkel, vagy épp együtt élni a gyengeségeivel.
Mindezt pedig átszövi az az érzékenység és műveltség, amit az olvasók Mörk Leonóra regényeiben már megszokhattak. A szerző bőkezűen adagolja a kulturális érdekességeket, történelmi utalásokat, utazási élményeket, személyes történeteket és apró felismeréseket. Így juttat el például saját nevének történetén keresztül a Beethoven Fideliójához és ahhoz a kulturális örökséghez, ami magának a szerzőnek is meghatározó volt.
A kultúra mellett a humor is állandó szereplő – finom derűtől a hétköznapok apró komikumán át a valódi nevetésig, miközben nem tereli el a figyelmet a sötétebb árnyalatokról és mélységekről sem. Ahogy a finomságokról és az említett személyességről sem – amely személyesség furcsa mód mégis arra hívja meg az olvasó figyelmét, hogy találja meg a saját kapcsolódását a leírtakkal. A személyesség, amivel Mörk ír, kétoldalú tükör: a szerző néz bele az egyik oldalon, de nem úszható meg az sem, hogy olvasás közben a másik oldalon azért mi is belenézzünk. Ítélkezés és nagy megfejtések nincsenek, sőt még azt sem akarják megmondani ezek a tárcák, hogyan kellene élnünk. Csak emlékeztetnek a perspektívaváltás fontosságára, és arra, amire a cím is utal, hogy a legsötétebb viharfelhőknek is ezüstös a széle.
