A jó krimi nem attól jó, hogy az olvasó képtelen kitalálni, ki a gyilkos. Nem akarom lelőni a poént, de ezt a tévhitet azért tegyük tisztába. A valóban emlékezetes bűnügyi regény ennél többre képest: a rejtély segítségével rendet keres egy olyan világban, amelyben az időről-időre felbomlik. Holttestet helyez a történet középpontjába, majd arra kényszerít bennünket, hogy ne csak azt kérdezzük meg, ki ölte meg az áldozatot, hanem azt is, hogy milyen társadalom, család vagy emberi közösség tette lehetővé a bűnt. Ezért halhatatlan a krimi: miközben látszólag a halálról beszél, valójában mindig az élők titkait kutatja. No, de nézzünk is a mélyére.
A műfaj egyik első képviselőjének Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosságát szokás tekinteni 1841-ből. Már ebben megjelenik a klasszikus krimi szinte teljes eszköztára: a lehetetlennek látszó bűntény, a rendőrségnél élesebb eszű amatőr nyomozó és az a megnyugtató ígéret, hogy a káosz mögött logikus magyarázat húzódik. Arthur Conan Doyle Sherlock Holmesszal tökéletesítette ezt a modellt. Holmes nem csupán bűnügyeket old meg, hanem olvassa a világot: egy cipőtalpból, egy kabátujjból rekonstruálja azt, amit mások észre sem vettek.
Agatha Christie már nem pusztán a nyomozó fölényére, hanem az olvasó bevonására épített. A Gyilkosság az Orient expresszen vagy Az Ackroyd-gyilkosság azért működik ma is, mert Christie nem elrejti előlünk a megoldást, hanem épp a szemünk elé helyezi, majd ravasz bűvészként rávesz, hogy valamit mást tartsunk fontosnak.
A jó krimi egyik legnagyobb erénye ugyanis a tisztességes megtévesztés. Az olvasó utólag nem becsapva érzi magát, hanem bosszankodva elismeri, hogy minden nyom ott volt, csak rosszul értelmezte őket.
A rejtvény azonban önmagában ritkán elég.
Raymond Chandler és Dashiell Hammett kemény krimijei azért újították meg a műfajt, mert a bűntettet kivitték az elegáns vidéki kúriákból az utcára. Philip Marlowe vagy Sam Spade már nem egy zárt közösség harmonikus rendjét állítja helyre, hanem korrupt városok mocskában próbál megőrizni valamiféle személyes erkölcsöt. A megoldás náluk nem feltétlenül volt egyenlő az igazsággal, hisz a gyilkos ugyan lelepleződik, de a világ, ami létrehozta, változatlan marad.
Dennis Lehane ennek a hagyománynak az egyik legerősebb kortárs örököse. A Titokzatos folyóban a gyilkossági nyomozás egy bostoni munkásnegyed régi traumáit hozza felszínre, a Viharszigetben pedig maga az érzékelés válik bizonytalanná. Lehane regényeiben a bűn soha nem elszigetelt tett. Hosszú előzménye van, amely családi erőszakból, társadalmi kiszolgáltatottságból, szégyenből és hallgatásból épül fel. Nála a krimi legfontosabb kérdése, hogy egyáltalán lehetett volna-e más végkimenetele a történetnek.
Richard Osman egészen más irányból újította meg a hagyományt. A csütörtöki nyomozóklub-sorozat idősotthonban élő szereplői nem a klasszikus detektív hűvös távolságtartásával vizsgálják a bűnt, hanem kíváncsisággal, humorral és persze jelentős élettapasztalat birtokában. Osman könyveinek sikere részben abból fakad, hogy visszaadják a krimi közösségi jellegét. Ez szerintem fontos, és nagyon kevéssé hangsúlyozott gondolat vele kapcsolatban.
A gyilkosság nemcsak megfejtendő rejtvény, hanem ürügy arra, hogy magányos emberek kapcsolatot teremtsenek egymással. A halál állandó jelenléte pedig különös módon nem komorrá, hanem elevenné teszi a regényeket, hiszen szereplői pontosan azért ragaszkodnak a nyomozáshoz, mert tudják, hogy az idejük e földi valóban véges.
Alex Pavesi Nyolc nyomozója már magát a krimi működését vizsgálja, ahogy például Benjamin Stevenson is. E regények egyszerre bűnügyi történetek és a bűnügyi történetekről szóló játékok. Ez a metakrimik terepe, ahol sokszor az olvasó sem maradhat passzív résztvevője a kalandnak. Pavesi például ennek mentén emlékeztet arra, hogy a krimi szigorú szabályai nem korlátozzák, hanem ösztönzik a leleményességet. Ugyanabból a néhány alkatrészből újabb és újabb szerkezetek építhetők, ahogy a sakkban is véges számú figura teremt kimeríthetetlen lehetőségeket.
A jó krimihez tehát kell rejtély, de még inkább szükség van tétre. Fontos, hogy érdekeljen bennünket a megoldás, ahogy az is, hogy ez mit jelent majd a szereplők számára. Kell egy nyomozó – rendőr, magándetektív, régész, nyugdíjas vagy egyszerű kívülálló –, aki amellett, hogy bizonyítékokat gyűjt, képes észrevenni az emberi viselkedés repedéseit. Mindenekelőtt pedig szükség van egy világra, amely a bűntény következtében megmutatja valódi, addig rejtett arcát.
Ezért képes a krimi szinte bármilyen más műfajt magába olvasztani. Lehet történelmi regény, társadalmi látlelet, lélektani dráma, politikai thriller, fekete komédia vagy metafizikai játék. Umberto Eco A rózsa neve című regénye egyszerre középkori filozófiai tabló és detektívtörténet, Truman Capote Hidegvérrel című műve a tényirodalom és a krimi határát mossa el. A műfajt nem a változatlansága tartja életben – bár felületesen szemlélve így tűnhet –, hanem épp rendkívüli alkalmazkodóképessége.
És talán semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ez a megújulás már rég nem csupán a világirodalom kiváltsága. Az elmúlt években a magyar krimi is olyan sokszínűvé vált, hogy ma már önálló arculatról beszélhetünk. Szlavicsek Judit, Mészáros Dorka, Patkó Ágnes, Cserháti Éva, Hidas Bence, Zajácz D. Zoltán, Szántó Dániel, és a sort még folytathatnánk. Történelmi krimi, noir, pszichológiai thriller, klasszikus nyomozástörténet és társadalmi érzékenységű bűnregény.
A krimi végső soron az ember egyik legalapvetőbb vágyára épít: szeretnénk hinni, hogy az eseményeknek van okuk, az igazság feltárható, a részletek kiadják az egész képet. Újra meg újra rendet teremt a káoszból, és nem engedi elfelejteni, hogy ez a kettő milyen közel van egymáshoz. A gyilkosság megoldódik, a könyv becsukódik, a világ pedig egy pillanatra ismét érthetőnek látszik. Aztán kinyitjuk a következő regényt, mert pontosan tudjuk, hogy ez a rend csak ideiglenes.
Kapcsolódó cikkek:
