A hazai silent book műfaj egyik legnépszerűbb illusztrátora gyerekkora óta könyveket akar rajzolni. Már háromévesen kiegészítette a saját mesekönyvei illusztrációit. Munkáit három alkalommal válogatták be a Bolognai Gyerekkönyvvásár rangos illusztrációs kiállítására, elnyerte a Compostela Nemzetközi Képeskönyvdíjat és a HUBBY Év Gyerekkönyve Díját is. Interjúnkban arról beszélgettünk, hogyan lesz a képekből történet, és miként szólaltathatják meg azt, amihez nehéz szavakat találni.
Gyerekkorodban is tudtad, hogy a rajzolás lesz az utad?
Sok minden érdekelt: készültem bölcsésznek, egy ideig még fizikusnak is. A kisképzős felvételiről apukám beszélt le, mert féltett a művészi pálya bizonytalanságától. Érettségi után Olaszországban dolgoztam, majd elkezdtem az olasz szakot az ELTE-n, de két és fél év után rájöttem, hogy nem ez az én világom. Előkészítőbe jártam, később felvettek az egyetemre. Harmincévesen végeztem, addigra már három gyerekem volt.
Az illusztráció mégis végig ott maradt benned?
Mindig gyerekkönyv-illusztrátor akartam lenni, mert két dolog érdekelt igazán: a könyvek és a rajzolás. Kicsiként még nem tudtam, hogy ezt illusztrációnak hívják, de telerajzoltam a könyveimet azokkal a képekkel, amelyeket hiányoltam belőlük. Anyukám szerencsére nem tiltotta. Ez az elképzelés már háromévesen is megvolt, csak közben tettem egy hosszú kitérőt.
Hogyan sikerült belépned a gyerekkönyvek világába?
Amikor végeztem, még nem létezett külön illusztráció szak. Vizuális kommunikációt tanultunk, és közülük kevesen akartunk mindenképpen könyvekkel foglalkozni. Várszegi Adéllal előre elkészítettük az első három könyvünket, majd azokkal házaltunk a kiadóknál. Később már érkeztek felkérések is.
Hogyan találtál rá a silent book műfajára?
Bár alapvetően illusztrátornak tartom magam, korábban készítettem olyan könyvet, amelynek a szövegét is én írtam. Amikor felfedeztem a silent bookot, először annak örültem, hogy itt nem kell szöveget írnom. Akkor még nem tudtam, hogy egészen más alkotói gondolkodást kíván. Annyira beleástam magam a műfajba, hogy később esszét írtam róla, majd kurzusokon tanítottam a saját módszeremet.
A szöveg nélküli könyvet inkább olvassuk vagy nézzük?
A silent bookban ugyanúgy elbeszélést rakunk össze a képeken keresztül, mint egy hagyományos könyvben. Különben csak képek lennének egymás mellett úgy, mint egy galériában. Az a különbség, hogy itt a szerző az illusztráción keresztül mesél el egy történetet, ezek a képek pedig szavakká válnak a fejünkben – vagy a szánkban, amikor hangosan kimondjuk őket, esetleg közösen beszélgetünk róluk. Ez a műfaj csodája. Igaz, hogy nem könnyű olvasni, mert figyelmet és munkát igényel. Egy jól megalkotott silent booknak mégis van egy közös alapkerete, amelyhez mindenki hozzáteszi a saját élményeit, kultúráját és képzeletét.
Mennyire hagysz teret az eltérő értelmezéseknek?
Mindegyik silent bookom egy mondatban összefoglalható. Az Így megy ez legegyszerűbb története az, hogy egy erdei világ lakóinak életét látjuk a születéstől a halálig, a természet körforgásában. Ebben az egy mondatban mindig meg tudunk egyezni. De hogy mit jelent a sötét háttér, a tömeg vagy egy-egy szereplő sorsa, az már egy másik réteg. Az Elérhetetlenben egy gyermek nő fel egy búra alatt. Engem az autizmussal élő gyerekem és az a tapasztalat inspirált ebben a silent bookban, hogy szülőként mennyire nehéz megközelíteni ezt az állapotot. Mások viszont túlféltett, üvegbúra alatt nevelt gyereket látnak benne. Ez is érvényes. Az lenne baj, ha semmilyen történetet nem lehetne kihámozni belőle. Ha egy olvasat az olvasónak jelent valamit, akkor helye van.
A képek könnyebben megszólaltatják a nehéz témákat?
A silent book nagyon jól tud olyan dolgokról beszélni, amelyekhez nehéz szavakat találni. Nálam ez nem tudatos témaválasztás: az kerül a könyvekbe, ami engem is foglalkoztat. Az Így megy ez történetét közel tíz évig forgattam magamban. A halálról és a körforgásról beszél, de nem kész válaszokat ad. Elindíthat egy beszélgetést, akár megnyugvást is nyújthat, de a felnőttnek kell eldöntenie, mikor és hogyan adja a gyerek kezébe.
Sok illusztrátornak a szöveg indítja be a fantáziáját. Téged inkább korlátoz?
Nekem a szöveg sokszor inkább börtön – kivéve, ha nagyon tetszik, de ez ritkán történik meg. A silent bookban én dönthetem el, mit, milyen ritmusban és milyen nézőpontból mesélek el. Itt az illusztráció nem kísérője a történetnek, hanem maga a történet.
Digitálisan vagy kézzel szeretsz inkább dolgozni?
Nagyjából 98–2 % az arány a manuális munka javára. Digitális programokat főleg retusálásra használok. Nekem a teljesen digitális munka nem adja ugyanazt az örömöt. Szükségem van az anyagokra, a kéz mozdulatára, arra, hogy a kép fizikailag is megszülessen.
Kiknek a munkái inspirálnak?
Régóta szeretem Beatrice Alemagna olasz illusztrátor képeit, a magyarok közül pedig Dániel Andrást tartom egészen kivételesnek, mert egyszerre ír és rajzol nagyon magas színvonalon. Közel állnak hozzám Rofusz Kinga, Molnár Jacqueline és Jásdi Juli munkái is. A régi festők közül Egon Schiele képei hatnak rám erősen.
Máray Mariannról bővebben:
Ízelító Máray Mariann munkásságából:
