Rényi Ádám újonnan megjelent novelláskötete, a Várólista és további felnőttmesék egyszerre idézi meg a klasszikus magyar humor hagyományát és reagál kíméletlen pontossággal a jelen abszurditásaira. A 21. Század Kiadónál megjelent kötet rövidprózái hétköznapi helyzetekből indulnak ki, majd váratlan irányba fordulva mutatják meg, mennyire törékeny a józanság, a moralitás vagy épp a társadalmi rend, amelyben élünk.
Rényi Ádám novellistaként vált ismertté, szövegei több színpadi feldolgozást is inspiráltak. Írásaira jellemző a csattanóra épülő szerkezet, az abszurdba hajló humor, valamint a nevettetés és a szorongás között feszülő egyensúly. Új kötete kapcsán beszélgettünk a szerzővel a rövidpróza szabadságáról, a humor és a társadalomkritika viszonyáról, a férfi nézőpont hangsúlyosabb jelenlétéről, valamint arról is, hogy meddig mehet el az ember a sikerért, vágyai tárgyáért vagy éppen a túlélésért folyatott küzdelemben.
A könyv előszava „ötletekben kifogyhatatlan” alkotóként jellemez téged. Honnan ered ez az ötletgazdagság?
Laik Eszter, köteteim csodálatos és kedves szerkesztője írta ezt rólam. Jólesik, de meg kell, hogy mondjam, komolyan tartok tőle, hogy egyszer csak kifogyok az ötletekből, és már semmi sem jut eszembe.
Eddig főként az mentett meg, hogy az élet valahogy kitermeli azokat a pillanatokat, félszavakat, hangulatokat, amikbe bele tudok kapaszkodni.
A civil pályád is kreatív területhez kötődik. Számodra az írás menekülés ebből, vagy annak egy másik, szabadabb formája?
Kreatív területről nem menekülök, különböző kreatív tevékenységeim inkább kiegészítik egymást. Korábbi szakmámtól, a marketingkommunikációtól azért már tartok némi távolságot, már nem csak a csomagolás izgat, hanem az is, hogy mi van a dobozban, és igyekszem egyre többször én beletenni azt.
Korábbi köteteidhez képest ebben a könyvben hangsúlyosabbak a férfi főszereplők. Tudatos ez az irányváltás?
A nőket általában izgalmasabb, összetettebb karakternek gondolom az életben is, ugyanakkor a férfiak gyarlóságának számos színe akad, ebben a kötetben ez a férfiúi önreflexió vezérelt.
A novelláid a klasszikus, békebeli humor eszközeivel dolgoznak, mégis mai, szorongató jelenségekre világítanak rá – számodra a nevetés inkább menedék vagy tudatos eszköz arra, hogy az olvasót egy fájdalmasabb felismerésig vezesd?
Nagyon szeretem megnevettetni az embereket, de bevallom, az is örömmel tölt el, ha meghatódnak, megrendülnek egy-egy szövegemtől. Nálam a humorban mindig akad fájdalom is, és gyakran a fájdalomba is belefér némi humor. A világom meglehetősen összetett.
Meghatározóak voltak az életemben a nagyszüleim, szeretem és érzem is azt a múltat, amit általuk ismertem meg, miközben a mában élek, pörgetem az Instát, faggatom a Chat GPT-t.
Közel áll a szívemhez a békebeli pesti humor, az igényes kabaré. Provokátornak semmiképpen nem gondolom magam, nem szeretnék senkit felbőszíteni, legfeljebb kizökkenteni.
Több szöveg – például a címadó Várólista – formailag is játékos: levelezés, monológ, váltott nézőpont. Szeretsz kísérletezni a formákkal?
Írásaimat felnőttmesének nevezem, ez ad nekem némi felmentést a novellaírás követelményei alól. Ugyan nem keresem a szokatlan formákat, de nem is ijedek meg attól, ha egy-egy történet rendhagyó feldolgozást igényel.
Gondolatok 2 novella mentén:
Matek
A Matek egy elsőre ismerős kamaszkori helyzetből indul: egy fiú kétségbeesetten küzd a matematikával, majd megjelenik egy titokzatos, fehér öltönyös férfi, aki különös feltételekért cserébe garantálja a sikert.
A történet fokozatosan csúszik át morális thrillerbe, ahol a tehetség, az ambíció és az erkölcsi határok kérdése egyre nyugtalanítóbb dimenziót kap.
A Matek sokkal sötétebb tónusú, mint elsőre sejtenénk. Honnan jött az ötlet, hogy megmutasd: mi az ambíció ára? Hogy meddig megy el az ember a sikerért?
Fontos műnek tartom a Faustot, avagy a Mephistót, és nagyon aktuálisnak is. Mit képes elárulni, kit képes elpusztítani az ember annak érdekében, hogy előrébb jusson, hogy csúcsokat hódítson. Mit áldoz fel azért, hogy kiragyogjon végre a tehetségtelenségből? Az ördöggel való cimborálás nagyon is friss téma, ezt ültettem mai környezetbe némi mágikus realizmussal megfűszerezve.
A fehér öltönyös figura szinte démoni, mégsem kap konkrét magyarázatot. Fontos számodra, hogy bizonyos dolgok megmaradjanak értelmezési térnek?
Igen. Nem kell mindent megmagyarázni, lekerekíteni. Nem akarom elvenni az olvasótól a töprengés szabadságát.
17B / 17C
A 17B és a 17C két egymásba tükröződő nézőpontból meséli el ugyanazt a helyzetet: két egykori szerelmes véletlenül egymás mellé kerül egy repülőgépen, miközben mindketten házasságban élnek. A külső történések alig mozdulnak, mégis feszültséggel teli belső monológok bontják ki a kimondatlan vágyakat, a „mi lett volna, ha?” kérdését és a párhuzamos életek fájdalmas közelségét.
A két nézőpontból megírt repülős történet nagyon finoman mutatja meg a párhuzamos életeket. Miért érdekelt ennyire a „mi lett volna, ha?” kérdése?
Életünk tele van “mi lett volna, ha?” típusú kérdéssel. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki felteszi magának a kérdést, hogy vajon hogyan alakult volna az sorsa, ha annak különböző döntési pontjain másként döntött volna.
Ebben a két testvérnovellában azt is szerettem volna megmutatni, hogy mi minden tud történni külső szemlélők számára eseménytelennek tűnő pillanatokban is.
Ezekben a szövegekben alig történik „külső esemény”, mégis rendkívül feszültek. Hogyan építed fel ezt a belső drámát?
A szenvedéllyel teli emlékeket, a belső viharokat apró, alig látható cselekvésekkel egészítem ki.
Ez a rövid forma egyúttal fegyelmet is követel. Mikor érzed azt egy novellánál, hogy kész van, és nem kell tovább csavarni rajta?
Mindig próbálok az olvasó fejével gondolkodni, és a szívével érezni. Amikor úgy érzem, hogy a szöveg képes lehet arra a hatásra, amit elképzeltem, kiteszem a pontot az utolsó mondat végére.
Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, miről szól ez a könyv, mit mondanál?
Nem vagyunk tökéletesek, de lehetünk szerethetők.
Kapcsolódó cikkek:
