„A bírósági perek nemcsak az igazságszolgáltatásnak, hanem az adott történelmi időszaknak is hű lenyomatai” – írja új kötete előszavában Sereg András, a honi jogi publicisztika kutatója, és először úgy gondoltam, ebből lenne érdemes megformálni e cikk címét is, annyira hű premisszája a Leporolt akták – Perben a XX. századdal című gyűjteményes kötetnek, melyben a szerző az Indexen korábban közzétett cikkeit fonta csokorba. Hogy a cím mégis az lett, ami, az jobbára azért történt így, mert Sereg épp arra világít rá, hogy az igazságnak e kordokumentumok alapján elsősorban nem a tényekhez, hanem az érdekekhez van köze.
Károlyi, Matuska, Szálasi, Rajk, Kádár, Darvas, Tocsik. Akad itt köztársasági elnök, merénylő, nemzetvezető, miniszterelnök, és egy legendás színész is. A közös bennük, hogy mindannyian, különböző okokból kifolyólag ott álltak gyanúsítottként a tárgyalóteremben, mindegyikük fejére olvasták vélt, vagy valós bűneit, és mind megkapták érte a büntetésüket is. Ami azonban a jogi csűrés-csavarás, a paragrafusok és törvények mögött helyezkedik el, az borzalmasabb, mint gondolnánk:
politikai érdekek mentén az igazság kutatása – mely olykor talál kapcsolatot a realitással –, máskor azonban szinte egy alternatív valóságot teremt.
És ez rémisztő. Hogy miért is? Mert világosan jelzi, hogy hazánk elmúlt száz évének történelmében a jog, és így a jog által védelmezett – szintén vélt vagy valós – igazság nem valamiféle monolit, megmásíthatatlan igazodási pont, ami útmutatóul szolgál a bűnök útvesztőjében, valamint világosan kijelöli a bűn és bűntelenség közti határvonalat, hanem inkább olyasmi, mint a tészta, amiből olyan péksüteményt formálsz, amilyet a vendégeid megkívánnak. És hogy milyen az így tálalt – vagy még inkább kikényszerített – igazság? Nos, a legtöbb esetben véres, kegyetlen, hazug, néhol pedig – például Darvas Iván és a bíró párbeszédénél – kifejezetten olyan, mint egy burleszkfilm.
Sereg gyűjteményében a magyar jogrend egy kusza káosz, követhetetlen, betarthatatlan, szubjektív és hazug, az olvasóban pedig a tizedik eset elolvasása után önkéntelenül is felsejlik a gondolat, hogy ha ez így működött száz éven át, vajon ma mitől működne másként? Azt hihetnénk, hogy a sajtó – és különösképp a közösségi média – olyannyira láthatóvá tett mindenkit, aki látható szeretne lenni, hogy jelenünkben már elképzelhetetlen az itt leírt ügyek némelyike, én azonban a kötet elolvasása után inkább szkeptikus lettem, mint bizakodó.
Az igazság ugyanis nem egy isteni eszmény, az igazságot a jogalkotás hosszas procedúrával silány eszközzé degradálta, melyre hivatkozva elkövetheti visszaéléseit.
Sereg kötetének végkövetkeztései és a történetek összefoglalója meglehetősen borús összeképet ad ki, maga a kötet ugyanakkor hiánypótló: bár a sztorik néhol borzalmasak, olykor meglepő történelmi érdekességeket fednek fel, más színezetet adnak a köztudatba mélyen beivódott információknak, sőt, néhol még arra is képesek, hogy az adott személy – erre ismét jó példa Darvas Iván pere – alakjához kapcsolódó mítoszt tovább gazdagítsák.
Külön öröm, hogy Sereg a laikusoknak írt: a történetek rövidek, tömörek, jól összeszedettek, és nem fárasztják száraz paragrafusokkal az olvasót.
Szerencsére a szerző megkímél attól, hogy nekem kelljen összefoglalnom a tanulságot, hisz ezt már az előszóban megteszi, mégis, úgy érzem, e kötetet úgy kell valójában olvasni, hogy közben végig ez a gondolat visszhangzik a fejünkben:
„Egy ország annyira szabad, amennyire független az igazságszolgáltatása.”
Kapcsolódó cikkek: